HÁROM
Fordította: Aemitt
Olivia Moonbeam
(avagy egy árva, aki nagyon jó az elveszett dolgok
megmentésében, de még mindig reméli, hogy valaki őt is megmenti.)
Két héttel később...
Utálom magára hagyni
Princess von Sokatrémisztőt – ez lett a neve, mert hajlamos
összegömbölyödni, ha megijed. De ha elviszem magammal a közösségi szolgálatra,
valaki a menhelyen azt fogja hinni, hogy örökbefogadható.
Vagy esetleg, hogy
terápiára van szüksége. Vagy, hogy alkalmatlan állatanya vagyok, mert szeret
véletlenszerű tárgyakat püfölni, és szinte mindentől kiborul.
Így inkább
kompromisszumot kötök, és felhívom Cassie barátnőmet, megkérdezzem,
süncsőszködne-e nekem. És mivel Cassie történetesen George Cooney-ra vigyáz,
míg a barátja, Ryan a tűzoltóságon dolgozik a hétvégén, beleegyezik, hogy az
állataink játszhassanak.
Akkor sem
kérdezősködik vagy vonja fel a szemöldökét, amikor egy nyugtató zenével teli
iPoddal és egy zacskó ametiszttel és rózsakvarccal jelenek meg, amit
stratégiailag elhelyezek Ryan háza körül, hogy megpróbáljam megnyugtatni
Hercegnőt.
Bár aggódóan a
karomra teszi a kezét, és megkérdezi: – Minden rendben?
– Csak hiányzik
Savannah – fecsegem, mert könnyebb a húga és a legjobb barátom hiánya mögé
bújni, mint bevallani, hogy teljesen összetörtem, amiért Jace újra együtt van
az exbarátnőjével.
Egy varázslatos
éjszakára azt hittem, hogy a világom a helyére került, hogy végre találkoztam a
Rokon Péniszemmel – az igaz barátommal, akinek romantikus és szexi előnyei
is vannak, és akit mindig is reméltem, hogy megtalálok. Aztán minden álmom a
kétségbeesés szikláira zuhant, amikor felhívott, hogy elmondja, az exe terhes,
és "meg fogják oldani a baba érdekében".
Most olyan zsibbadt,
elveszett és szomorú vagyok, amilyen anyám halála óta nem voltam.
Ezért nem Princess
hibája, hogy nehezen alkalmazkodik az élethez az én otthonomban. Hogy széttépte
a kedvenc újrahasználható bevásárlótáskámat, megette az egész zacskó szárított
csicseriborsót, és folyton Sir Pendleton lábainál hagyja, mielőtt megdöngetné a
farkát – erőteljesen.
Az én hibám. Túl sok
negatív energiát bocsátok ki.
Cassie puha, meleg
ölelésbe zár. – Ó, nekem is hiányzik. Beszéltél vele mostanában? Nagyon
élvezi a dadus munkát Angliában.
– Helyes.
Megérdemel minden boldogságot és napsütést, amit csak talál.
A szemöldöke ráncba
szalad. – Aggódom érted. Mostanában levertnek tűnsz.
Megérintem a kianit
drágakövet, ami a láncon lóg, amit anyámtól kaptam. – Minden rendben lesz.
Ez csak a holdfázis.
– Nos, ha Ryan
és én tehetünk valamit, csak szólj.
Ragyogó mosolyt
erőltetek magamra, mert az emberek ezt várják el tőlem. Ott megy Olivia, megint mosolyog, mint mindig.
Cassie pedig Jace
bátyjával randizik. Nem terhelhetem őt a szomorúságommal, ha ez azt jelentené,
hogy egy ilyen nagy titok megőrzésére kérném. Semmi jót nem szülne, ha bárki tudná, hogy Jace és én együtt
töltöttük az éjszakát.
Nem, ha egy másik
nőtől lesz gyereke...
Nem, erre nem fogok
gondolni. Még mindig mosolyogva mondom: – Köszönöm szépen, hogy vigyázol
Hercegnőre. Jó lesz, esküszöm.
– Ne aggódj. Jól
fogunk szórakozni. – Cassie a csípőjére helyezi a kezét. – Most pedig
emlékeztess még egyszer, hogyan kerültél közmunkára? Sajnálom, mostanában sok
pletykáról lemaradtam.
Ezt teszi az új
szerelem az emberrel. Megvonom a vállam. – Nem nagy ügy. Csak nem tudtam,
hogy a Napfény téren tilos holdfürdőzni.
– Hold…fürdőzni?
– Ez jó a
negatív energiák megtisztítására. – Forgatom a szemem. – De csak a
felsőm nem volt rajtam, szóval még mindig nem értem, miért volt olyan nagy
dolog.
– Felső nélkül
voltál? – kiált fel mosolyogva.
– Nos, a negatív
energia nem mindig tud eltávozni a ruhádon keresztül. És olyan nagy stressz
alatt voltam, amikor azt hittük, hogy a gyárat be fogják zárni. – Oké,
oké. Szóval hazudok Cassie-nek, de nem mondhatom el neki az igazat, hogy
rituálét végeztem, hogy megtisztítsam az aurámat Jace érintésétől, a csókjától
és minden más dologtól, amit aznap este tettünk egymással, és amire igyekszem
nem gondolni.
Úgy mosolyog, mintha
meg akarná csípni az arcom. – Te vagy a kedvenc mogyoróm, tudod? Próbáld
meg jól érezni magad az állatokkal.
– Meglesz. – Búcsúzóul
megveregetem Hercegnőt, és felpattanok a Vespámra, hogy kihajtsak a Happy Cat
állatmenhelyre és mentőfarmra, tízhektárnyi édes és bújós helyre, ahol
mindenféle méretű, formájú és fajú teremtményt szívesen látnak. Amikor
megérkezem, nem veszek tudomást Jace régi pickupjáról, amely a földes telek
túlsó szélén parkol, és megállásra kényszerítem a robogót egy ódon Cadillac és
egy hibrid autó között.
Mert természetesen
Jace-nek és nekem is, azaz mindkettőnknek
van közösségi munka a menhelyen, mert az ő csillagképe azt jelzi, hogy a nyári
napforduló idején neki az a sorsa, hogy a földhöz kapcsolódjon, míg az enyém a
teremtményszellemekhez való kötődés évszakára mutat, így természetesen itt
találkoztunk, mint egy égi baleset, ami csak arra vár, hogy megtörténjen.
De semmi baj.
Meg tudom csinálni.
Láthatom őt, és nem
leszek szomorú.
Kivéve, hogy
Gingerrel annyira tévúton van. Az
aurájuk olyan, mint a mogyoróvaj és a szardínia, turmixgépben összekeverve és a
fürdőkádba dobva. És bár a munkahelyi barátom, Ruthie May szerint Ginger egy
csodálatos óvónő, én egyszerűen nem érdekel a nő.
És nem szeretem, ha
nem érdekelnek az emberek. Gondoskodó vagyok. A gondoskodás az egyik első számú
hobbim. De amikor arról van szó, hogy a vörös hajúnak és Jace-nek gyereke lesz,
nagyon szívesen betenném egy ládába, és elpostáznám Budapestre.
Egy jól szellőző
ládában, vízzel, élelemmel és párnákkal, de mégis...
Félrelökve a
gondolatokat Gingerről, Jace-ről és az ártatlan gyerekekről, akiknek két olyan
szülőre van szükségük, akiknek az aurája harmóniában van, jelentkezem Hope St.
Claire-nél, az állatmenhely vezetőjénél a lépcsőn, amely a házát körülvevő nagy
teraszra vezet, hogy megkapjam a napi megbízatásomat.
– Jól érzed
magad nagyobb kutyákkal? – kérdezi, miközben végigsimít a napbarnított,
barna bozontján. – Mert van négy vagy öt, akikre ráférne egy jó hosszú
séta. Nem tudom őket kivinni a legelőre futni, amíg a kerítést meg nem
javítják.
Követem az ujját, a
kutyafuttatókon át a legelőre pillantok, ahol egy nagyon szép, nagyon csupasz
férfihát feszül és hajlik, miközben izmos karjai egy hatalmas kalapácsot
lóbálnak, és egy kerítésoszlopot ütnek a helyére, olyan férfiasan, hogy a hideg
futkos a bőrömön. A testem azonnal felélénkül, megcsodálva minden egyes
gyönyörű centiméterét, még akkor is, ha az agyam határozottan nemet súg.
Nem csorgathatom így
a nyálam Jace O'Dell után.
Ő nem az enyém. Túl
kell lépnem rajta, egyszer és mindenkorra, nem számít, milyen ellenállhatatlanul
erős és szexi, vagy mennyire hiányzik a mosolya, vagy milyen intenzív a
kapcsolat köztünk, valahányszor a tekintetünk találkozik.
Nem számít, hogy hány
mantrát kántálok, hogy a gyökércsakrámat egyensúlyban, a szexuális energiámat pedig
kordában tartsam, amikor erről a pasiról van szó. Minden alkalommal, amikor
meglátom, felgyorsul a pulzusom, kiszárad a szám, és eluralkodik rajtam a vágy,
hogy újra megismerjem.
Mindenféleképpen, beleértve a meztelenül, a bárja padlóján hempergő, holdfényben
szeretkezést...
De Cassie-re nem
bízhatom magam. És Savannah-nak, a legjobb barátnőmnek sem mondhatom el. Bár
akkor találkoztunk, amikor Savannah
Sunshine-t forgatta Kaliforniában, ő többnyire itt, Happy Catben nőtt fel,
és mindenkit ismer itt, és tudom,
hogy kísértésbe esne, hogy meséljen. Ráadásul megérezné, hogy mennyire
szokatlanul zaklatott vagyok, aggódna, és valószínűleg a végén hazasietne. És a
szörnyű válása után megérdemel minden időt, amire szüksége van, hogy
meggyógyuljon és boldog legyen Angliában.
Egyedül kell
túljutnom ezen, hogy elfelejtsem Jace O'Dell létezését, vagy azt, hogy ostoba
módon azt hittem, hogy ő lehet a Rokon Péniszem, vagy hogy ő segített elhozni
az életembe Princess von Sokatrémísztőt és Sir Pendletont.
Erről jut eszembe, hogy
Sir Pendletont át kell tennem egy magasabb polcra, ahol biztonságban lesz, és
nem éri el Hercegnő. A kislány belezúgott, de nem hiszem, hogy a begyöpösödött,
rendes Sir viszonozza a vonzalmát.
Ami rendben is van.
A szerelem nem mindig
áramlik mindkét irányba az életben. Ez egy kegyetlen tény, de mégis tény.
– Olivia? – szól
Hope, és aggódó, olvadt csokoládés szemekkel pislog felém.
Vidám, semmi baj nincs itt mosollyal fordítom felé
a fejem. – Igen! Igen, tudok kutyát sétáltatni. Imádok kutyákat sétáltatni.
Mindenkit egyszerre, vagy csak egyet-egyet?
Hope feltartja az
egyik ujját. – Egyszerre csak egyet. Szeretnek játszani, ha együtt vannak,
és komolyan hatalmas kutyák.
Hátrapillant, a
szemei álmélkodóvá válnak, amikor egy ismerős hang megszólal: – Itt a műszaki
támogatás, szolgálatra jelentkezem.
Uh-oh. Ismerem ezt a
tekintetet, ezt az érzést.
Minden alkalommal
átjár, amikor Jace-re nézek.
Az O'Dell fivérek
nyilvánvalóan sok nőre ilyen hatással vannak, állapítom meg, ahogy Blake
O'Dell, Jace egyik fiatalabb testvére felsétál a parkolóból kivezető köves
ösvényen. Overallban van, napbarnított barna haja a válla alá lóg, de a
szokásos mosolya hiányzik. A karórájára pillant. – Ezúttal mit törtél el,
Sokkdoki?
Hope mosolya
lehervad. – Mondtam már, hogy nincs meg az állatorvosi engedélyem. És a
rendelő főszámítógépe nem indul be.
– Értem. Szia,
Olivia – mondja Blake. – Így kell felrázni a dolgokat. Ha engem
kérdezel, a holdfürdőzésnek legálisnak kellene lennie. Meztelenül természetes.
Igaz, Hope?
A lány köpköd,
köhécsel, és majdnem leesik az alsó lépcsőfokról, mielőtt megragadja a
fakorlátot, és bólint. – Teljesen. De örülök, hogy itt van. És
felöltözött. A saját biztonsága érdekében. Nehéz jó segítséget kapni, és a
szúnyogok ma nagyon rosszak. Nem akarom, hogy rossz helyen csípjenek meg.
– Én pedig
örülök, hogy itt lehetek – mondom.
Blake átöleli a
vállamat, azt mondja, hogy "fel a fejjel", és felugrik a lépcsőn, a
főiroda felé tart, ami Hope mosókonyhája volt.
És most Hope mogorván
nézi a távolodó pasi hátát, az arca rózsaszínű, ami Cassie-re emlékeztet,
amikor még a "Ryan O'Dell a legfrusztrálóbb férfi a bolygón" fázisban
volt.
Bárcsak frusztrálónak
találnám Jace-t. Talán könnyebb lenne ellenállni neki.
De én nem.
Imádnivalónak és finomnak találom, és annyira ugrálhatónak, hogy komolyan
elgondolkodom azon, hogy a lelkiállatom egy daru-e, ahogy mindig is gondoltam,
vagy valami macskásabb. Mondjuk egy hiúz. Vagy egy puma, amelyik karcsú és
aranyszínű, és készen áll arra, hogy egy pillanat alatt a földhöz vágja a gyanútlan
embereket.
A tekintetem
megkísérel Jace felé siklani, de emberfeletti önuralmat gyakorlok, és
kényszerítem, hogy Hope kipirult arcán maradjon, amikor azt mondja: – Hol
is tartottunk? – Csettint az ujjaival. – Igen. A kutyák. Gyere,
ismerkedj meg Alexszel. Meg fog őrülni, úgyhogy először őt sétáltatod meg.
Alexis, más néven
Alex, egy hatalmas baba, akkora mancsokkal, mint a tenyerem, és fekete
foltokkal a szürke szőrén. – Ő egy dán dog-lab keverék, és még kölyökkutya
– mondja Hope nevetve, miközben a kutya izgatottan fetrengeni kezd, hogy
két ember vár a kennele előtt. – Ki a jó kislány? Ez az! Alex egy jó
kislány. – Hope lenyúl, hogy felpattintsa a ketrec reteszét.
Alex felugrik,
mancsait a nyakam köré fonja, miközben kölyökkutya puszikkal halmoz el.
– Ó, édes
kicsim! Én is örülök, hogy megismerhetlek. – Megsimogatom a bundáját,
miközben ő továbbra is úgy nyalogatja az arcom, mintha én lennék a legfinomabb
ember, akivel valaha is találkozott, amíg olyan nagyot nem nevetek, hogy
mindkettőnket letüsszentek – egyszer, kétszer, háromszor, amíg Alex egy
nyöszörgéssel el nem enged.
– Ó, nem.
Allergia? – kérdezi Hope.
Felállok, megrázom a
fejem, miközben szippantok és pislogok. – Nem, soha nem voltam allergiás
semmire.
Bűnbánóan
elmosolyodik. – Isten hozott Georgiában, drágám, előbb-utóbb meg kellett
történnie. A természet mindent megtesz, hogy megöljön minket errefelé, de mi
szeretjük. A helyünkön tart minket, tudod?
Nevetek, ahogy Alexet
a pórázára csatolja. Megígérem, hogy ha visszajöttem, megnézem, ki a következő
a sétáltatási sorban, és a kölyökkutyával elindulunk az ellenkező irányba, mint
ahol Jace dolgozik.
De még mindig érzem
őt, hogy ott van.
És egy aprócska
pillantás a vállam fölött megerősíti, hogy még mindig nincs rajta az inge.
Meditáció. Erre van
szükségem. Több meditációra a mindennapjaimban. Ha a jelen pillanatra
koncentrálok, akkor nem fogok Jace csókjára vagy a kezére gondolni, vagy arra,
hogy milyen csodálatos érzés volt meztelenül lenni vele, még a bár ragacsos,
mocskos padlóján is.
Meg tudom csinálni.
Túl tudok jutni
rajta.
Muszáj. Úton van a
gyereke. És a babának szüksége van rá. Úgyhogy félreállok, és abbahagyom az
ábrándozást, az álmodozást és az arcára való emlékezést, amikor megcsókoltam.
Mintha megtisztelve érezte volna magát.
Soha senki nem tisztelt engem. Főleg nem itt.
Imádom Happy Catet.
Meleg, barátságos és egy kicsit furcsa. És bár nem mindenki szereti, hogy
Savannah Sunshine Toyst épített ide, és még kevesebben értenek egyet azzal,
ahogyan én látom a világot, mégis nagyon kedvesek. Ruthie May a gyárban, és a
családja, Cassie és Ryan, és az összes boltos a téren – ők egy nagy, boldog
család. Időnként diszfunkcionálisak, igen, de melyik család nem az? És mint
olyan ember, aki teljesen egyedül van a világban, saját élő család nélkül,
olyan hálás vagyok, hogy befogadtak, és a törzsük tagjává tettek.
Még akkor is, ha azt
hiszik, hogy dilis vagyok. Vagy furcsa. Vagy néha teljesen őrültnek.
Alex és én elérjük a
mező túlsó szélét, és a farmot körülvevő erdő szélét követve elfordulunk. Alex
olyan boldog kutya, hogy időnként megugrik, hogy egy mókust vagy egy levelet
üldözzön, de visszafogom, és maradunk az irányban. Fokozatosan ellazulunk
egymás társaságában, beszélgetünk az időjárásról, arról, hogy mikor lesz a
Merkúr retrográd, és hogy nem kellene-e több itteni állatról csillagdiagramot
készítenem, ahogy George Cooney-ról tettem aznap este, amikor Jace szeretkezett
velem, amikor túl izgatott voltam ahhoz, hogy aludjak, mert biztos voltam
benne, hogy valami különlegeset találtam. Valaki
különlegeset.
Nem. Rossz gondolatok. Nem baj, ha vannak
emlékeim, de baj, ha hagyom, hogy az emlékek uralkodjanak rajtam. A jelenben
kell maradnom, tudomásul kell vennem, és hagynom, hogy elmúljon.
Néhányszor elismétlem
magamban a mantrát. – Ismerd el és engedd el. Ismerd el és engedd el...
Alex egyetértően
ugat.
– Így van, Alex.
Ismerd el és-aaahh!
Csak akkor veszem
észre a felénk tartó lámát, amikor már majdnem rajtam van. Elhúzódom,
engedelmeskedve az önfenntartási
ösztönnek, ami azt súgja, hogy előbb fussak, és csak később gondolkodjak el a
lámák veszélyességi szintjén.
Nem tudok semmit a
lámákról, de ez itt nagy és bolyhos, és kilóg a nyelve. És minél gyorsabban
futok, annál gyorsabban üldöz.
Átpillantok a vállam
fölött, és látom, hogy egyre közeledik felém. Nem tudom, miért szabadult el,
vagy honnan jött, de Alex leugatja a fejét, és ide-oda rángat engem az
egyenetlen talajon. Amikor legközelebb hátranézek, a lábam beleakad egy
sziklába, és visítva felborulok, valami hideg és nedves dologba ütközve.
Éppen azzal
küszködöm, hogy összeszedjem magam, miközben egy kutya nyalogatja a nyakam és
egy láma az arcom – szóval talán mégsem olyan veszélyes –, amikor
meghallom a nevemet. – Olivia! Menj! Vissza! Hess! A francba, Olivia, jól
vagy?
Ez a hang.
Azok a szemek.
Az az erős szorítás,
ami kihúzott a vizes vályúból.
Jól vagyok?
Nem.
Határozottan nem
vagyok jól.
NÉGY
Fordította: Suzy
Jace
A pulzusom felgyorsul a
félelemtől, hogy Olivia megsérült, úgy érzem, mintha a szívem lyukat készülne
ütni a mellkasomban. És aztán ő felnéz rám és az megáll.
A szívem csak… megáll.
És nemcsak azért, mert ő a
legszebb nő, aki valaha is beleesett egy vizesvályúba, és összenyálazott egyszerre
egy alpaka és egy kutya. Hanem mert egyenesen a lelkembe lát, mintha a falak,
amiket azért építettem, hogy a világot távol tartsam, nem is léteznének.
A tekintetünk találkozik, és ő
lát engem és én látom őt.
Látom, hogy még mindig annyira
akar engem, amennyire én őt. Még akkor is, ha kerültük egymást, mindent megtéve
azért, hogy tettessük, az az éjszaka a bárban sosem történt meg. De megtörtént,
és én nem tudok egy levegőt szívni ezzel a nővel anélkül, hogy ne arra
gondolnék, mennyire szeretném megérinteni, megcsókolni, érezni, ahogy a teste
egybeolvad az enyémmel, miközben elvisz arra a szexi, nevetéssel teli helyre,
amit csak vele találtam meg.
És nemcsak azért, mert
véletlenül mindketten részegek voltunk.
Legalábbis remélem, nem…
– Dr. Peppy – bököm
ki, ahogy megragadom a kutya pórázát, finoman csitítom, miközben a másik
karommal sakkban tartom az alpakát. De az alpaka – Chewpaca, azt hiszem,
Hope azt mondta, ez a neve – nem tűri. Megkerül, még egyszer megnyalja
Olivia csupasz vállát, miközben ő kiküzdi magát a vályúból.
Pislog, letörli a vízcseppeket
a homlokáról. – Nem, ez Alexis, röviden Alex. Nem tudom biztosan, mi a
láma neve.
– Alpaka – mondom,
bizonyítva, hogy egy ősember társalgási készségével rendelkezem. Megköszörülöm
a torkomat, szorosabban fogom Alex pórázát, ahogy megindul Olivia felé, mielőtt
hozzáteszem: – Chewpaca egy alpaka. Csak tegnap költözött ide Hope
nagymamájának farmjáról, és már három helyen törte át a kerítést. De eléggé
biztos vagyok abban, hogy ártalmatlan.
– Persze, hogy az.
Chewpaca nagyon aranyosnak látszik. Nyálas, de aranyos.
Idegesen nevet, kerüli a
tekintetemet, miközben kicsavarja a vizet a hajából, és én mindent megteszek,
hogy a tekintetem ne változtasson irányt délre a csinos arcáról. Az inge egykor
halványsárga lehetett, de most gyakorlatilag átlátszó. Számomra legalábbis
eléggé az, hogy tudassa, nem visel melltartót.
Drága Isten, adj erőt.
Nem fogok Olivia mellkasára
nézni.
Még csak nem is fogok Olivia
mellkasára gondolni, még ha az is a legszebb mellkas, amit valaha láttam,
és annyira szeretném nyomon követni a nyelvemmel a szeplő csillagképét, hogy
megfájdul az állkapcsom.
De apa leszek, és a tény
ellenére, hogy Ginger és én nem jövünk ki jobban egymással, mint két héttel
ezelőtt, amikor az ölembe dobta a terhesség-bombát, elkötelezzük magunkat arra,
hogy ezeket a dolgokat családként működtessük. Még mindig nem tudjuk, hogy ez a
család hogyan fog kinézni – együtt fogunk-e élni vagy valami mást
próbálunk –, de elhatároztam magam, hogy legalább megpróbáljuk a hagyományos
módon. Tudom, hogy nem minden gyereknek él egy házban az anyja és az apja, de
én a lehető legjobb esélyt akarom adni a babánknak. A fiú vagy lány máris az
elcseszett város szülötte lesz – még csak nem is pisilhetek anélkül, hogy
le ne tartóztatnának –, a legkevesebb, amit tehetek, hogy a fiamnak vagy
lányomnak stabil, hagyományos életkezdetet biztosítok.
Még mielőtt felnőnek, és elég
bölcsek lesznek ahhoz, hogy azt kívánják, hogy Ryantől vagy valamelyik kívánatosabb
O’Dell testvértől születtek volna.
– Szóval, ki az a Dr.
Peppy? – kérdezi Olivia, Chewpaca hátát simogatja, aki közben olyan
kanosnak hangzó bőgést ad ki magából, ami semmit sem segít abban, hogy ott
tartsam a figyelmemet, ahová való.
– Hogy? – pislogok,
és azt mondom Alexnek, hogy „ül”, egy parancsot, amit figyelmen kívül hagy,
továbbra is feszíti a pórázát, próbál Olivia és Chewpaca közé beficánkolni, és bekerülni
a simogatási helyzetbe. – Nem, az nem valaki. Ez a bár… Aznap este, amikor
sokáig maradtunk…– Megrázom a fejem. – Már el akartam neked mondani.
Kavarodás volt az üdítő rendeléssel. A szállító véletlenül Dr. Peppyt hozott
nekünk Dr Pepper helyett. A Dr. Peppy egy új cider Atlantából. Olyan íze van,
mint a Dr Peppernek, csak nyolc százaléknyi alkoholtartalommal.
Felvonja a szemöldökét. – Ó,
hűha. Ez őrület.
Bólintok, aztán lágyabb hangon
teszem hozzá: – Szóval, lehet, hogy részegebbek voltunk, mint gondoltuk. Én
is ittam egy pohárral, míg bepakoltam a mosogatógépet. És azt a feles tequilát.
– Ó, én… – Összeszorítja
az ajkait, a homlokát Chewpaca nyakához támasztja, miközben hozzáteszi szinte
túl halk hangon ahhoz, hogy halljam. – Nem hiszem, hogy részeg voltam, de
sajnálom, hogy kihasználtalak. Természetesen soha nem akartam.
Mielőtt biztosíthattam volna,
hogy az utolsó dolog, amit azon az estén éreztem az az, hogy kihasználnak, a
legelőn keresztül sziréna harsan, majd egy hang a hangszórón át azt mondja: – Nem
úgy tűnik, hogy a köz szolgálva van, O’Dell. Kevesebb beszélgetést csinos
lányokkal és pónisimogatást, több favágást és kerítésépítést.
Összeszorítom a fogaimat, de ahelyett,
hogy beintenék Chester Roten helyettesnek – kiejtve Rot-hin, de mindig is
Rotten[1]
lesz a szívünkben –, megfordulok és intek. Végül is ő a letartóztató
tisztem, és minél jobban bosszantom, ő annál jobban keresi az esélyt, hogy kikészítsen.
– Az a fickó vak? – motyogja
Olivia a nyelvével csettintve. – Tisztán látszik, hogy Chewpaca egy láma
vagy alpaka, nem egy póni.
– Nem. Nem vak, csak hülye
– mondom összeszorított fogakkal, fenntartva a mosolyt, miközben
visszaadom neki Alex pórázát. – És rosszindulatú. Szóval jobb, ha
visszamegyek kerítést leverni, mielőtt még több bajt csinál. Útközben
visszaviszem Chewpacát a karámba, hadd térjetek vissza Alexisszel a sétátokhoz
anélkül, hogy bárkit halálra nyalnának.
Sóhajt. – Oké. Köszönöm.
– Szívesen. – Az
alpaka nyaka köré hurkolom az egyik karomat. – Gyerünk, Chewpaca, vigyünk
vissza oda, ahová tartozol. – Az alpaka szánalmasan felnyög, visszahúzódva
Olivia felé, ám én gyengéden, de határozottan fogom őt, visszafordulva a birtok
eleje felé. – Később látjuk egymást, Liv. Vigyázz magadra.
– Te is – mondja,
ahogy elsétálok, kényszerítve magam, hogy ne forduljak meg és nézzek vissza,
hogy ne lássam, amint ott áll, úgy néz ki, mint egy angyal és valami a
legmocskosabb álmaimból. – És Jace!
Szívrepesve fordulok meg.
– Sajnálom – mondja. – Hogy
kihasználtalak.
– Nem tetted – esküszöm,
a hangom tele van mindazzal, amit el akarok mondani neki, de nem tehetem. Olyanokkal,
mint „az volt életem legjobb éjszakája” és „bármit megadnék, ha még egyszer
átélhetném, még ha azzal is végződne, hogy másodszor is letartóztatnak”.
Ehelyett, amikor megkérdezi: – Esküszöl?,
azt mondom – Esküszöm – és kényszerítem magam, hogy megforduljak és
elmenjek.
Próbálkozom. Igazán kurvára
próbálkozom, de tényleg sosem fogom kiverni őt a fejemből, ha ez így megy
tovább. Kénytelen vagyok látni őt minden hétvégén a közösségi munkán,
összefutok vele a városban, megpillantom, ahogy elrobogózik a bár mellett,
nevetségesen imádnivalóan kinézve egy virágos sállal a hajában, és egy sünnel – szintén
virágos sálban – az oldalkocsijában.
Princess nyilvánvalóan majdnem annyira
élvezi a szelet a tüskéi között, mint amennyire élvezi megdöngetni a kitömött
mókusokat. Cassie a minap a legutóbbi családi vacsorán elszólta magát, amivel annyira
megnevettette Anyut és Apust, hogy Anyu majdnem bepisilt. Cassie tud mesélni,
de én nem tehettem arról, hogy azt kívántam, hogy Oliviától halljam az egészet.
Akkor vele nevethettem volna a történeten, vagy még személyesen is láthattam
volna a nyalakodást. Nem azért, mert valami perverz vagyok, aki élvezi a fura
fajok közötti párzási rituálét nyugtalanító nekrofil felhangokkal, csak azt
kívánom, hogy időt tölthessek Oliviával.
A házában, az állataival, az ágya
közelében…
– Fejezd be, seggfej – motyogom,
kiérdemelve egy morgást Chewpacától. – Nem, nem te – mondom
megveregetve a nyakát, miközben beengedem a karámba, ahonnan valahogy sikerült
megszöknie alpaka-Houdini módra. – Én. Én vagyok a seggfej.
Mintha csak bizonyítaná az
álláspontomat, egy visító hang vinnyog keresztül a parkolón. – Jacey, itt
vagyok. Elhoztam az ebédedet. Sült bolognai és sajt extra mustárral, pont,
ahogy szereted.
– Köszi! Mindjárt megyek – mondom
kényszeredett mosollyal.
Sosem szerettem a sült
bolognait – sőt, inkább ennék száraz macskaszart egy rizstortában – de
valahol útközben Ginger a fejébe vette, hogy szeretem azt a cuccot. És ha
egyszer valamit Ginger a fejébe vesz, akkor nem lehet lebeszélni róla. Olyan
makacs, mint amilyen elkötelezett aziránt, hogy működjünk.
Legalábbis ma, és az elmúlt két
hét során, amint rájött, hogy terhes, és ez volt az az idő, hogy ideje abbahagyni
a játszmázást és lezárni velem a dolgot. Mielőtt a teszt pozitív lett, élvezte,
hogy nem hagyja magát kiismerni.
A másik fickókkal való
flörtölés pont elég ahhoz, hogy őrületbe kergessen – elég, hogy vagy
százszor szakítsak, vagy ő szakítson a „féltékeny dühömet” felhozva kizáró
okként –, ez volt a kedvenc hobbija.
Most rákattant arra, hogy
ebédet hozzon nekem. És felbukkanjon a házamnál csupán egy esőkabátban
fehérneműt viselve alatta.
Azt mondja, hogy a terhességi
hormonok kanossá teszik, ami jelenleg az én szerencsém. A legtöbb fickónak
olyan partnere van, aki azzal van elfoglalva, hogy kihányja a belét; nekem egy nem-igazán-ex-nem-igazán-barátnőm,
aki rá van kattanva a farkamra pont akkor, amikor a farkam úgy dönt, hogy többé
már nem érdekli a szex.
Legalábbis nem Gingerrel. Nem
feküdtünk le egymással a két és fél hónappal ezelőtti mexikói utunk óta,
mielőtt szakítottunk – megint. Az Oliviával töltött este előtt óta, az
este óta, amikor azt hittem, minden megváltozik.
Ha komolyan gondolom, hogy
megadom a gyerekemnek a hagyományos anyu-és-apu-boldogan-él boldog otthonban
életet, akkor előbb vagy utóbb el kell kezdenem megint lefeküdnöm Gingerrel. És
valószínűleg házasodni is akar, még akkor is, ha ő volt az, aki lekoptatott,
amikor legutóbb a következő lépésről tettem említést, jó két évvel ezelőtt,
amikor a dolgok még inkább jók, mint rosszak voltak köztünk.
De akkoriban világossá tette,
hogy nincs kész arra, hogy letelepedjen egy, az én hírnevemmel rendelkező
pasassal. Soha semmit nem mondott nyíltan, de attól a naptól kezdve az a csúnya
gyanúm támadt, hogy nyitva hagyja a lehetőségeit, arra várva, hogy valaki nálam
jobb bukkanjon fel.
Nem ez volt az első
összetűzésem a Rohadt Kopper Chesterrel. Mindenért elkapott már a hátsó
lámpától kezdve a túl hangos zene lejátszáson át a bárban való verekedésig,
ahol én a kidobót próbáltam játszani, nem a résztvevőt. De az én hírnevemmel
nem számított, mit próbálok tenni – mindezt azért, mert egy kicsit megszivattam
a fickót a gimiben, amikor nem hagyta abba Emma June zaklatását, hogy elvigye a
szalagavatóra. Ryan szerint úgy kellett volna intézni, mint férfi a férfival. Clint
azt mondta, gondoskodnom kellett volna arról, hogy ne lássa az arcomat, amikor leöblítettem
a fejét a vécében. Blake észre sem vette, hogy bárkivel is viszálykodtam a
gimiben, mert bele volt temetkezve egy könyvbe.
És most én vagyok a város rossz
fiúja hírnévvel és priusszal.
Ginger jobbat is találhatna. Nem
sok kellett volna neki ahhoz, hogy találjon egy jobb előélettel bíró pasit, és
ő mindig keres.
Vagy így volt.
Egészen a babáig.
A parkolóban találkozom vele,
mert tudom, hogy nem fogja bepiszkítani a pántos magassarkúját azért, hogy idesétáljon
hozzám. Mérföldnyi hosszú lábakat mutat meg a rövid szoknyája alól, de ahelyett,
hogy a lábai közötti boldog völgybe tett kirándulást képzelném el, csak egy
baromi hosszú utazást látok magam előtt.
– Itt az ebéded, bébi – mondja,
feljebb igazítja a melleit a szűk, fehér felsőjében, és felém hajol.
Hátrahőkölök. – Piszkos
vagyok, Ginger.
– Tudom. Nem érdekel – dorombolja.
– Átjössz vacsorára? A kedvencedet készítem… – Pimaszul rám kacsint,
és megvonja az egyik vállát. – Desszertnek.
Várom, hogy a farkam reagáljon,
de magzatpózba gömbölyödik.
A gyerek miatt,
emlékeztetem magam.
Az beint nekem.
Számtalanszor megérintettem már
Gingert – nyilvánvalóan –, de amikor az ujjaink súrolják egymást, ahogy
átadja a barna papírzacskót, benne a szeretettel készített sült szívinfarktussal,
küzdenem kell a sürgető hátrálással.
Nem vagyunk rendben.
Sosem voltunk rendben – mindig
annyi időt töltöttünk veszekedéssel, mint amennyit szórakozással, és ez egy
olyan minta, ami egyre rosszabb lett az idő múlásával.
De most már túl késő
visszafordulni. Ez a hajó elment azon a napon, amikor a két rózsaszín csík
megjelent a terhességi tesztjén. Mégis, úgy látom, most nem tudok színlelni
semmi turbékolós szarságot. Nem, amikor Olivia édes arca még mindig olyan friss
az emlékeimben.
A kerítés felé intek. – Vissza
kell mennem, mielőtt Roten helyettes meghosszabbítja a büntetésemet – mondom
mogorván. – Kösz. Az ebédet.
– Vacsora ötkor – válaszolja.
– Ma este ki kell nyitnom
a bárt – emlékeztetem. – Szombat van.
Fintorog. – Nem tudnád
mással elintéztetni? Mi van a pultoslánnyal – hogy is hívják? Az orrossal?
– Ez kizár sok embert – mondom
fapofával, bár tudom, hogy a pultoslányomról beszél, akinek akkora a nózija,
mint a szíve. – Poppy jó gyerek, de nincs kész arra, hogy elbánjon a
szombat esti tömeggel.
– Ó, ugyan már, képes sört
adni az embereknek. Nem olyan nehéz. És tényleg szeretnék némi minőségi időt
eltölteni veled. – Végigsimít a mellkasomon az ujjával, mire a farkam
felnyög tiltakozásképp.
Hagyd abba, mondom
neki. Egy segglyuk vagy.
A farkam felhorkan, és jelentőségteljesen
hátrapillant a válla fölött, egyértelműen arra célozva, hogy összekeverem
valaki mással, miközben a segglyukam hivatalos panaszt nyújt be a HR-nél,
idézve a munkakörnyezetben használt sértő nyelvezetet és a személyiségének általános
becsmérlését a panaszai között. És valahol az agyam sötét bugyraiban, egy hang,
ami az ötödikes tanáromnak, Mr. Lumpusnak hangzik, kitart amellett, hogy elment
az eszem.
Lehetséges, Mr. Lumpus. Nagyon
is lehetséges.
Fennhangon hallom magam azt mondani:
– Rendben. Megnézem, tudok-e valakit szerezni legalább a műszak első részére.
Ginger fényesen ragyog. – Jó.
Mert valami extra különlegességet terveztem neked.
Megfordul, hogy
visszasasszézzon a kocsijához, a hüvelykujját a szoknyája derekába akasztja, és
épp annyira húzza le, hogy lássam, nem visel alsót.
Nincs pánt ott, ahol a
tangájának kéne lennie.
Nyáladzanom kellene – Gingernek
mindig is csodás teste volt.
De én csak… unott vagyok.
És fáradt.
És az életem hátralévő részét
tekintve egy görcsös farokkal és egy ingerlékeny segglyukkal nézek szembe.
De ugyanakkor annyira
kibaszottul izgatott vagyok a babám miatt. Az én gyerekem. Az én húsom és
vérem, a fiam, aki az ellene irányuló csapások nélkül jön majd világra. Vagy a
lányom. Minden lehetőséget meg akarok adni annak a gyereknek, amit
megengedhetek magamnak és valószínűleg néhányat, amit nem.
Csak azt kívánom…
Megrázom a fejem, és
visszafordulok a kerítéshez, barna papírzacskóval a kezemben, és emlékeztetem
magam arra, hogy a kívánságok nem oldanak meg semmit.
Ez az életem. Ez a valóság.
Abba kell hagynom az Olivia
felé pillantást, aki Chesterrel, a Seggtörlővel beszélget, és megrázza a fejét
Hope felé, ahogy egy másik kutya pórázáért nyúl, tisztán jelezve, hogy
teljesíti a szolgálati napját, annak ellenére, hogy csuromvizes és alpaka nyállal
borított, mert ő ennyire kiváló ember.
Be kell fejeznem, hogy azt
kívánjam, bár nála vacsoráznék ma este. Vagy elvinném arra a vegetáriánus
tacóra, amit szeret, és aztán hazavinném magamhoz Netflixezni és lazulni.
Gyors egymásutánban háromszor
tüsszent, amitől összerezzenek, és rájövök, hogy elkezdek keményedni, ahogy itt
állok arra gondolva, hogy megetetem őt tacóval.
Elrántom a fejem, és erősebben
szorítom Ginger ebédjét.
Megvetettem az ágyamat.
Nekem kell benne aludnom.
És úgy néz ki, hogy csak aludni
fogok.
Köszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlés