19.-20. Fejezet

 

TIZENKILENC

 

 

 

 

Olivia

 

 Fordította: BaBett

 

 

Elloptam egy vőlegényt.

Elemeltem egy férjet.

Megszöktem egy férfival, aki annyira részeg, hogy még azelőtt elájult, mielőtt elértük volna a városhatárt, és olyan hangosan horkol, hogy a kavicson gördülő kerekek dübörgésétől is hallom, amikor lekanyarodok az autópályáról kelet felé az első földúton a sok közül, amely a város másik oldalára vezet.

A biztonság kedvéért távol kell maradnom a főutaktól. Van rá esély, hogy valaki az esküvőn felhívta a seriffet, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy Jace önszántából bukfencezett bele az oldalkocsimba.

Legalábbis azt hiszem...

– Önként tetted, ugye? – Várok, de ő még mindig nincs magánál, amikor átvágok MacIntoshék legelőjének egyik sarkán, hogy ráforduljak a kerékpárútra, amely az erdőn keresztül vezet, nem messze Savannah házától. De ahelyett, hogy balra fordulnék a civilizáció felé, jobbra fordulok, és egyre mélyebbre nyomulok az erdőben egy keskeny ösvényen, amely alig elég nagy egy autónak.

Nem vihetem Jace-t olyan helyre, ahol Ginger esetleg keresne minket. Addig nem, amíg ki nem józanítom, és elé nem tárom az összes bizonyítékot. Vagy gyanúmat. Erősgyanúmat.

Jó kis slamasztika, elraboltam egy férfit az esküvőjéről erős gyanú alapján. Nyilvánvalóan annyira elment az eszem, mint amennyire Gingergondolja, de nem bántam meg. Azt tettem, amit tennem kellett, és kész vagyok szembenézni a következményekkel.

Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a végén utálni fog, amiért tönkretettem az esküvőjét.

De remélhetőleg belátja majd, hogy csak segíteni akartam. Megmutatni a szerelmemet iránta, még ha ez egy.… szokatlan megnyilvánulás is volt.

Szerelmes vagyok belé. Tényleg. Ahogy leparkolok a titkos fészkem előtt, mélyen a vadonban, és megfordulok, hogy Jace alvó arcát bámuljam, már nem lehet tagadni. Annyira boldog vagyok, hogy újra vele lehetek. Még akkor is, ha ki van ütve és szeszfőzde szaga van, akkor is a világ legjobb hangulatát árasztja.

De nagyon nedves lesz a hangulata, ha nem viszem be hamarosan. Az elmúlt fél órában felerősödött a szél, és esőfelhőket hozott. A távolban mennydörgés dübörög, feláll a szőr a tarkómon, amikor megragadom a hóna alatt és húzom, sikerül kevesebb mint egy centire kiemelnem az oldalkocsiból, mielőtt újra visszaesik.

– Gondolkozz, Olivia – motyogom, miközben a hangulatos, rögtönzött házikó előtt a földet fürkészem. Eredetileg valószínűleg vadásztábor lehetett. Amikor rábukkantam, egyértelműen elhagyatott volt. Most kívülről pillangókkal és virágokkal van kifestve, körülötte az erdő, mint egy varázslatos tündérkunyhó, a tölgyek és juharok lombkoronája alatt vadvirágok nőnek. Udvari törpékkel egészítettem ki, hogy együtt táncoljanak a mókusokkal. Egy nap, ha az eredeti tulajdonos valaha is visszajön, átadom a rejtekhelyemet. De egyelőre ez az én kis varázslatom, amit megoszthatok az erdei lények – legalábbis kívülről –, egy tűzrakó hellyel, amelyet vastag, kidőlt fatörzsek vesznek körül, amelyek padokként szolgálnak, az én titkos menedékem, amikor a világ nehézzé válik.

A padok közötti helyekre fát raknak a tűzrakóhelyhez, de ezek rövid rönkök, nem elég nagyok ahhoz, hogy segítségül használjam őket, hogy kiszedjem Jace-t a Vespámból.

Megjegyzés magamnak: Legközelebb, ha vőlegényt lopsz, hozz magaddal egy emelőt.

Vagy targoncát.

Figyelembe véve, hogy legalább 15 centivel és 50 kilóval több van nálam, valami kifinomultabbra lehet szükség, mint egy egyszerű gép.

– Baaaaaaaaaaaaa– nyögi, beszívja a levegőt, és a homlokához szorítja a kezét, mielőtt még mindig csukott szemmel folytatja: – sssssszzzzzzzzaaaaaa meg.

Ébredj! Felébredt.

– Hogy érzed magad? – Leguggolok az oldalkocsi mellé, hogy az arcom az övével egy szinten legyen, és drukkolok, hogy ne ébredjen fel, és ne követelje, hogy vigyem vissza a templomba.

Halkan és durván hümmög, és egy rándulással kiegyenesedik az oldalkocsiban. – Nem túl jól. Azt hiszem, elütött egy orrszarvú.

– Nem, szerintem csak nagyon berúgtál.

– Nős vagyok?

– Nem – suttogom.

– Álmodom?

– Nem.

– Milyen évet írunk?

– Ugyanazt az évet, mint egy órával ezelőtt. Amikor elraboltalak. Az esküvődről – mondom ideges nevetéssel. – Szóval remélhetőleg nem akarsz elgázolni engemegy orrszarvúval. Nem vettem észre, hogy részeg vagy, csak azután az egész robogóba rángatásos rész után.

Sötétzöld szemei felnyílnak, és olyan intenzitással kapcsolódnak az enyémhez, hogy elakad a lélegzetem. – Soha nem gázolnálak el. Semmivel. – Kinyújtja a kezét, és a sajátjával betakarja a kezemet, szorosabban az oldalkocsi szélén lévő meleg fémhez szorítva. – Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy megmentetted a kibaszott életemet.

– Ó, jó – suttogom, a pulzusom olyan gyorsan ver, hogy nehéz szavakat formálni, nehéz másra gondolni, mint arra, hogy mennyire hálás vagyok, hogy itt lehetek vele, hogy a szemébe nézhetek, és nem látok mást, csak hálát és megkönnyebbülést, hogy tudom, helyesen cselekedtem, és ő is így gondolja. – Jó okom volt rá.

– Remélem, az, hogy kedvelsz engem– motyogja, és az arca közelebb húzódik az enyémhez. – Mert én pokolian kedvellek téged. Még félúton a részegség és másnaposság között is boldoggá teszel.

– Engem is. Annyira boldoggá. – A szívverésem felgyorsul. Tudom, hogy el kell mondanom neki, miért raboltam el, de ez várhat. Úgy tűnik, nem számít, hogy miért. Nem, amikor az, hogy itt vagyunk, együtt, az auránk boldogan pattog körülöttünk, olyan nagyon helyes érzés.

Hetek óta először vagyok ott, ahol lennem kell.

– Köszönöm – mondja azon a halk, félig részeg rekedtes hangján. Sűrű haja kócos, és a szeme véreres, de nem olyan rossz, mint volt. – Köszönöm, hogy ilyen vagy. Tökéletes, imádnivaló, megértő, az életemet-megmentő.

Aztán megcsókol, és én azonnal még boldogabb vagyok. Tűzijáték lövell az égen, és öröm borzong át, testem és lelkem minden porcikája ünnepli, hogy újra a közelében lehetek.

– Olyan az ízed, mint a whiskeynek– mormolom az ajkainak.

– Neked pedig olyan ízed van, mint a mennyországnak. Mint a legédesebb dolog, amit valaha is éreztem. Kivéve talán még egy dolgot... – Beránt az oldalkocsiba, és az ölében landolok, de a meglepődött nyögésem alig hagyja el a számat, mielőtt a gyönyör nyögésévé válna.

Mert a keze végigcsúszik a combomon. – Akarlak, Liv. Annyira akarlak.

– Igen – zihálok. – Ó, Jace, én is akarlak téged.

Ujjai a szoknyám alá siklanak, és félrehúzzák a bugyimat, majd megérint ott – ott, ahol már forró és nedves vagyok egyetlen, whiskyízű csókjától.

– A számat akarom itt. – Jace erősebben csókol, miközben ujjai a lábam között cikáznak, lassú, fülledt körökben dörzsölik a csiklómat, mielőtt belém tolná őket, és zihálásra késztet. – Alig várom, hogy halljam a hangokat, amiket kiadsz, amikor elélvezel, Liv. Istenem, annyira libaszottul kemény vagyok. Mármint kibaszottul – mondja, és lágyan a nyakamba liheg. – Kibaszottul kemény. Istenem, olyan jó érzés úgy keménynek lenni miattad, hogy tényleg elég közel vagy, hogy megérintselek.

– Te részeg vagy. – Megborzongok, ahogy szélesebbre tolja szét a lábaimat, és egyre mélyebbre nyomja, amíg az ujjai egy finom helyet érnek el bennem, miközben a tenyere széle egy még édesebb ponthoz dörzsölődik. – Nem kéne... Mi... Ó, istenem, mi...

– Igen. Mi. – A fogai könnyedén végigsimítanak a nyakamon, amitől a pulzusom felszökik. – Azt akarom, hogy mi legyünk, Liv. És azt akarom, hogy elmenj nekem. Nem vagyok túl részeg ahhoz, hogy jól érezd magad. Hetek óta azt akarom, hogy jól érezd magad. Hónapok óta. Régóta.

A hajába fonva az ujjaimat, nem küzdök tovább a csípőm között felépülő nyomás ellen. A kezeimmel belé kapaszkodom, és elengedem a szívemmel, a fejem egy kiáltással hátraesik, amikor a tűzijáték ismét felrobban, amit hangos robaj követ.

Nem tűzijáték. Villámlás és mennydörgés. Közel volt.

A gondolat – és az orgazmusom utolsó rezdülései – alig táncoltak be a tudatomba, amikor kövér esőcseppek kezdenek hullani, ránk zuhannak, miközben csókolózunk. – Befelé – mondom, és összerezzenek, ahogy a cseppek egyre erősebben hullanak. – Be kellene mennünk.

– Van bent ágy?

Bólintok. – Igen, de beszélnünk kell. És te részeg vagy, és... hűha! – A szavaim egy felkiáltással érnek véget, amikor Jace felkap, és kigurul az oldalkocsiból, még mindig a karjaiban tartva. Megbotlik, ahogy próbálja megtalálni az egyensúlyát, de nem ejt el, és egy pillanattal később már sprintel is a fészer eleje felé, mintha egy falka vadkutya elől menekülne, nem egy kis villámlás és égzengés elől.

De egyáltalán nem menekül semmi elől. Hanem felé fut.

Az ajtó és az ágy felé.

És felém.

– Tényleg várnunk kéne, amíg kijózanodsz – erősködöm, miközben berúgja mögöttünk az erdei hölgyek rejtekhelyének ajtaját, és lefektet a kis szoba falának támasztott, paplannal borított ágyra. – Tudod, hogy nem szeretem kihasználni a helyzetet.

– Hagyd abba. – Elnyújtózik mellettem, és az ajkamra nyomja az egyik ujját. – Soha nem tudnál kihasználni engem. Először is, mert túl átkozottul édes vagy ahhoz, hogy bárkit is kihasználj. Másodszor pedig azért, mert minden vágyam – akár józan vagyok, akár részeg, vagy valahol a kettő között – az, hogy szeretkezzek veled.

Eufória lüktet az aurámban, ahogy maga alá gördít, majdnem olyan széles mosollyal, mint amitől az állkapcsom is megfájdul. – Tényleg?

– Tényleg – biztosít, széttolja a lábaimat, és közéjük telepszik, amitől a szempilláim megrebbennek, ahogy érzem, milyen vastag és kemény a szmokingnadrágja sliccén túl. – És együtt leszünk, amikor mindketten józanok leszünk, ígérem. Amilyen hamar csak lehet, kurvára el fogok jutni odáig. –  Lassan, mélyen és ízletesen megcsókol, mielőtt azt suttogja: – De addig is alig várom, hogy megmutassam, mit teszel velem, Liv. Mindazt, amit érzek.

– Én is érzem– mondom, és megdöbbenve érzem, hogy könnyek szúrják a szememet. – Annyira kedvellek, Jace.

– Én is. Több, mint kedvellek. – Szünetet tart, visszahúzódik, hogy egy hosszú, pezsgő pillanatig az arcomba nézzen, amitől még több mindent érzek. Mert egyenesen átnéz az aurámon, a szívembe, a lelkembe, és nem fordítja el a tekintetét. Egy pillanatra sem. – Tudom, hogy ez őrültségnek fog hangzani, főleg, hogy épp egy másik nőt akartam elvenni, mielőtt megmentettél, de... szeretlek, Liv.

– Tényleg? – dadogom, a torkom összeszorul a csodálkozás és a hála keverékétől.

– Tényleg– ígéri, még mindig a szemembe nézve. Nem hátrál meg. – Szeretem a kedvességedet és a butaságodat, és azt, ahogy mindig odafigyelsz másokra.

Gyorsabban pislogok, annyira túl sok az élmény, hogy nem tudom kimondani, hogy "én is szeretlek", mielőtt tovább folytatja.

– Szeretem, hogy nem félsz önmagad lenni – mindig, még akkor is, ha nehéz. Még akkor is, amikor egyedül vagy, kívülről nézel befelé, mert az embereknek nincs annyi eszük, hogy felismerjék, milyen varázslatos ember vagy. – A tenyerébe fogja az arcomat, én pedig küzdök, hogy visszatartsam a könnyeimet.

Nem akarok sírni. Én is el akarom mondani Jace-nek mindazt, amit nagyra tartok benne, de erre nem számítottam. Teljesen felkészületlen vagyok. Úgy értem, tudtam, hogy összeillünk, és hogy az auránk tökéletes harmóniában zümmög együtt.

De azt nem tudtam, hogy ő így lát engem, igazán így lát engem.

Nem sokan tették ezt. Az anyám, Savannah és Cassie, és talán most Hope, de... ennyi. A legtöbb ember hajlamos megnézni a szőke hajat, a színes ruhákat és a kristályokkal teli táskát, és ha kedvesek, akkor egy személyiséget látnak bennem, ha nem, akkor egy viccet.

De Jace nem, ezt a férfi nem, akinek a szeme olyan ismerős, mintha tükörbe néznék. Úgy érzem, mintha egész életemben ismertem volna.

Vagy talán csak ennyi ideje várok rá.

– De én értem– mondja gyengéd hangon, ami egyenesen a szívemig hatol. – Attól a másodperctől kezdve, hogy besétáltál a HogbaSavannah-val, magaddal hoztad a napot, és úgy beszéltél minden öreg csövessel a bárban, mintha jó ember lenne, aki megérdemli egy olyan gyönyörű nő idejét és figyelmét, mint te, én már nem voltam hajlandó. Te vagy a nap, Liv. És ha esélyt adsz rá, betartom az ígéretemet, amit azon az éjszakán tettem, amikor rátaláltunk Princessre. Vagy az ígéretet, amit meg kellett volna tennem. – Olyan áhítattal simítja végig a szemöldökömet, amitől úgy érzem magam, mint egy felbecsülhetetlen értékű műalkotás. – Soha nem fogom tudni meghálálni, hogy az életemben vagy, vagy azt, hogy elég szerencsés voltam, hogy rád találtam. És soha nem foglak természetesnek venni. Elérem, hogy úgy érezd magad, mint a világ legimádottabb nője, vagy belehalok a próbálkozásba.

Gyorsan megrázom a fejem. – Nem. Nem halhatsz meg. Az nem megengedett. Nagyon sokáig kell velem maradnod, csókolnod, nevetned és szeretned, mielőtt ez megtörténne. És én is ezt fogom tenni. – Szünetet tartok, kissé szégyenlősen, most, hogy a szavak a nyelvem hegyén vannak. De nincs okom szégyenlősködni. Mert Jace ugyanúgy érez, ahogy én érzek. Még ha nem is mondta volna az imént azokat a gyönyörű dolgokat, ez az arcára van írva. – Mert én is szeretlek.

– Igen? – A szemei ragyognak, és tudom, hogy ez az első alkalom számára.

Ahogy nekem is első, amikor szorosan a dereka köré kulcsolom a lábaimat, és bevallom:– Igen. Teljesen megőrülök érted. Az aurám tőled úgy világít, mint július negyedikén, és eléggé biztos vagyok benne, hogy még sosem voltam ilyen eleven. Soha. Egész életemben.

– Csak eléggé biztos? – Hozzám ringatózik, finom merevedését hozzám dörzsöli a ruháinkon keresztül, amitől a testem dalra fakad. – Szóval, mi kell hozzá? Hogy teljesen biztos legyél benne?

– Ez egy jó kezdet. – Sóhajtva a nyaka köré fonom a karjaimat. – Nagyon jó.

– Ó, édesem, még el sem kezdtem. Csak várj még. El fogom felejtetni veled a férfiakat, akik hozzádértek. Az összeset, kivéve engem. – Megcsókol, hosszan és keményen, amitől a lélegzetem elakad, a szívem pedig megdobban.

Szerelmes vagyok Jace-be. Ő is szerelmes belém!

És ahogy a ruhám aljához nyúl, és a fejemre húzza, tudom, hogy ez csak a kezdet.

 

HÚSZ

 

 

 

 

Jace

 

 

 Fordította: BaBett

 

Az életem az elmúlt hetekben olyan pörgős volt, de az, hogy megmenekültem az esküvőmről, amikor egy vihar közeledik, a legkevésbé tűnik őrültnek. Most felhúzom a nadrágomat, és a telefonomat a földre dobom az ágy mellé. Az agyam még mindig ködös, de a szívem végre tiszta.

Kiderült, hogy a gyónás legalább annyira jót tesz az ember kijózanodásának, mint a lelkének. Talán nem is voltam annyira részeg, mint amennyire bepánikoltam. És most nagyon hálás vagyok. Egy másodpercet sem akarok elfelejteni ebből az egészből, abból, hogy a világ legcsodálatosabb nőjével szeretkeztem.

Tudom, hogy az Olivia iránti szerelemnek következményei lesznek, és hogy be kell jelentkeznem a családomnál, hogy elmondjam nekik, jól vagyok, de kurvára jó érzés visszamászni mellé az ágyba. – Minden éjjel rólad álmodtam – mondom neki.

– Annyira próbáltam helyesen cselekedni, de a helyes és a helyes olyan különbözőnek tűnt – suttogja, és én megértem.

Teljesen megértem.

– Ez a helyes. – Ujjaimmal végigkövetem a csillagképet a mellkasán, majd az ujjaimat követem a nyelvemmel. – Olivia, annyira akarlak téged.

– Biztos vagy benne? Tényleg biztos?

– Minden percben, minden órában, minden nap– biztosítom őt.

Amikor nem válaszol azonnal, felemelem a fejem. Gyönyörű, drágaköves szemei az enyémet kutatják, és széles mosolyra húzódnak a vonásai, és esküszöm, hogy életem hátralévő részében minden nap azzal fogom tölteni, hogy kicsalogassam belőle ezt a mosolyt.

Boldoggá tegyem.

Az a férfi legyek, akire szüksége van.

– Imádom a mosolyod – suttogom. – Beragyogja az egész világomat.

Odakint dörög az ég, és ő megrántja alattam a csípőjét, miközben végigsimít a kezével a mellkasomon. – A mosolyod egy ajándék.

– Az ajkaid az ajándék.

– Csókolni engem?

– És még sokkal több – ígérem.

Jól fogom csinálni. Elérem, hogy jól érezze magát, kívül és belül. Nem csak a testét, hanem a lelkét, az auráját, az energiaszerkezetét és minden mást, amiben hisz, mert ő hisz bennem. Bennünk.

Méltónak érzem magam miatta.

És be akarom bizonyítani, hogy az vagyok.

Az ajkaival kezdem, az enyémmel simogatom őket, lassan, mélyen és hosszan csókolom, simogatom puha bőrét, felfedezem az íveit, a csúcsait és a völgyeit, megtanulom, hol szereti, ha keményebben, hol lágyabban simogatom, hol csiklandozom, és mitől nyög, és hamarosan kivetkőztetem a ruhájából, gyönyörű melleit a szám elé tárva, nyalom, szopom és ingerlem, miközben a nevemet mormolja, mialatt a vihar felerősödik, és az eső a szomjas földre zúdul odakint.

– Ó, kérlek!– könyörög, ujjai a hajamba gabalyodnak. – Kérlek, Jace! Nem akarok várni. Úgy érzem, mintha örökké rád vártam volna.

– Egész életemben – mondom, mert ez igaz. Egész életemben arra vártam, hogy egy nővel meztelenül, intim kapcsolatban legyek, hogy ilyen természetesnek, tökéletesnek és szégyentelennek érezzem magam. – De mi van a védekezéssel?

– Van óvszer a fejtámlában– mondja, és elpirulva mutat a feje fölé a halványuló fényben. – Tavaly ősszel majdnem idehoztam a barátomat, mielőtt kiderült, hogy egy bunkó.

– Jó – mondom, a legkevésbé sem aggódva amiatt, hogy ki lehetett előttem az ágyában. Mert az erotikus arzenálom minden trükkjét elő fogom venni, hogy én legyek az utolsó. – Szeretném, ha biztonságban lennél.

– Veled mindig biztonságban érzem magam– lihegi, és összerezzen, amikor a hüvelykujjammal végigsimítok a mellbimbója feszes hegyén. – Biztonságban és... éhesen.

– Éhesen– visszhangzom, és újra felfalom az ajkait, hogy elakadjon a lélegzete, mielőtt dél felé haladok a csókjaimmal, elidőzve a tökéletes köldökénél, miközben lecsúsztatom a bugyiját a combjáról. – És meghalok még többért ebből az édességből. –  Két ujjamat csúsztatom a melegébe, bevonva őket a nedveivel, mielőtt a számhoz vezetném őket.

Felemelem a tekintetem, látom, ahogy néz engem, ahogy a saját bőrömről szívom az ízét, a farkam feszül a nadrágom zárt részén, miközben válaszul az ajkába harap, és azt suttogja: – El fogom miattad dobni az agyam, ugye?

Vigyorgok válaszul, és munkához látok, megcsókolom gyönyörű puncijának minden centiméterét, nyögdécselve és nyalogatva, és ujjaimat is beleadva a keverékbe – a kezemmel dugom meg, miközben nyelvemet előre-hátra pöccintem a csiklóján, minden egyes zihálása és nyögése után még jobban kívánom őt.

Mire a számhoz dörgölőzik, és egy szexi kiáltással elélvez, ami az utolsó önuralmamat is szétzúzza, kész vagyok eladni a lelkemet, hogy benne lehessek.

De semmi értékeset nem kell feladnom, hogy megkapjam, amire szükségem van. Ez nem áldozat. Ez nem kompromisszum.

Mert Olivia ugyanolyan őrülten akar engem, mint ahogy én őt.

– Kérlek, igen, kérlek!– kántálja, miközben a lehető leggyorsabban ledobom magamról a maradék ruhámat, és a fejtámla fiókjában tapogatózom egy óvszerért. – Kérlek! – Tüsszent, amitől mindketten felnevetünk, miközben feltépem a csomagot. – Igen, igen. – Újabb tüsszentés, újabb kuncogás, majd együtt élvezünk el.

Belé tolom magam, és az öröm – tiszta, édes és szexi – a mellkasomban bugyog, amitől a szívem fájni kezd, ahogy elkezdek mozogni a csajomban. Az én Oliviámban. Az én napsugaram. Areményem. Ajövőm.

– Megőrülök érted, Liv– motyogom az ajkaihoz, miközben ő hosszú lábait körém tekeri, és szorosan belém kapaszkodik.

– Olyan vagy, mint egy álom. –  A számba hümmög. – És soha nem akarok felébredni. Szeretkezel velem örökké?

– Örökké– ígérem, és miközben a villámok csapkodnak és a szél süvít a fák között odakint, mindent megteszek, hogy betartsam a szavam.

De persze egyetlen férfi sem bírja örökké, bármennyire is próbálkozik.

Beléhatolok, ígéreteket suttogva, mélyen eltemetem magam, miközben ő csókol és simogat, és lángra lobbantja a bőrömet, a testemet, a lelkemet a zihálásával, a könyörgéseivel és a lényével.

– Jace, igen, kérlek– nyögi, és a nevem az ajkán a végsőkig kerget.

– Liv– kiáltom. – Élvezz el nekem, Napsugár.

Hátrahajtja a fejét, és ahogy a csúcspont első lüktetései körém tekerednek és szorosan tartanak, elengedem magam a teste ölelésében, a nevével az ajkaimon, és a lelkével együtt táncoló lelkemmel. Keményen és mélyen elélvezünk – együtt, olyan helyesen, olyan tökéletesen, olyan könnyedén, ejtőernyő nélkül zuhanva, de nincs is rá szükségünk, mert a szerelem szárnyakat adott nekünk.

Ahogy a gyönyör utolsó hullámai is elvonulnak a viharral, összebújunk az ágyon, a karjaimba húzom, és átölelem. Csak... ölelem. És ez tökéletes.

Semmi sem volt könnyű az életemben.

De ez?

Olivia, az életemben, az ágyamban és a szívemben? Ő az a kirakós darab, ami illik a képbe, miután egy életen át próbáltam egy sarokdarabot a térkép közepére illeszteni.

– Szeretlek – suttogom a sötétbe, miután felváltva fogatmostunk a kis mosdókagyló mellett, én megittam egy hatalmas pohár vizet, és visszahuppantunk az ágyba, hogy a vihar álomba ringasson minket.

– Szeretlek, szeretlek, én is szeretlek – sóhajtja. – Szóval ez így működik.

– Igen – értek egyet, és mosolyogva megcsókolom a feje búbját. És tovább mosolygok, egészen addig a pillanatig, amíg álomba nem merülök, és nem álmodom a karjaimban lévő hihetetlen nőről.