25.-26. Fejezet

 

HUSZONÖT

 

 

 

 

Jace

 

 

 

 Fordította: Tobys

Becsapom az ajtót, Blake kitolat, én pedig a ház mellett a verandához kocogok.

Ginger már azelőtt lerobog a lépcsőn, hogy odaérnék.

– Ó, istenem! Jól vagy? Már betegre aggódtam magam! – mondja, véreres szemeivel a szemembe néz, miközben belekapaszkodik az ingem elejébe. A ruhája még mindig makulátlan, bár kissé gyűrött, ami arra enged következtetni, hogy biztosan aludt benne. – Próbáltalak meglátogatni a börtönben, de azt mondták, hogy már elengedtek. És hála Istennek, igaz? – Magas, átható hangon felnevet. – Nem hiszem el, hogy az az őrült hippi elrabolt téged. De most már jól vagy, ugye, Jacey?

Megfogom a kezét, és finoman, de határozottan lefejtem az ingemről, és elkezdem lefelé vezetni a lépcsőn. – Semmi baj! Jól vagyok! Nyilvánvalóan beszélnünk kell sok mindenről, de pillanatnyilag nem vagyok rá képes.

Olyan gyorsan pislog, hogy a feje ide-oda rángatózik.

– Micsoda? Miről beszélsz egyáltalán? Persze, hogy most azonnal beszélnünk kell! Egy őrült tönkretette az esküvőnket, Jace! Egy egész éjszakán át nem tudtam, hol vagy! Megsérülhettél volna, vagy...

– Nem sérültem meg – szakítottam félbe óvatosan. Egy rossz szó, és máris ülősztrájkot szervez a házamnál, hogy ne hagyjon elmenni. – Én... figyelj, Ginger, nem aludtam jól az éjjel, és szörnyű reggelem volt. Sajnálom, hogy aggódtál, de most tényleg szükségem van egy kis alvásra.

Leesik az álla, és megremeg az alsó ajka.

– Vele voltál tegnap este, ugye? Miközben én itt vagyok terhesen a gyermekünkkel, te vele voltál!

– Ginger...

– Ő csak egy ostoba szőke Kaliforniából, az isten szerelmére! Nem tartozik ide! Nem ismer téged úgy, ahogy én ismerlek, ő nem...

– Nem ostoba! – erősködöm, és továbbtolom, mielőtt újra belekezdhetne. Nem megyek vissza vele oda, ugyanoda, ahová mindig is mentünk. – Ginger! Figyelj! Ez nem róla, rólam vagy rólad szól, és szükségem van egy kis időre és térre, hogy magamhoz térjek.

Tessék!

Ez úgy hangzik, mint amit ő mondana, olyan dolgok, amiket a múltban mondott nekem, amikor meg akart nyerni egy vitát, akár a szakításról, akár az együtt maradásról volt szó, akár arról, hogy a szemem láttára flörtölt, hogy féltékennyé tegyen.

– Vele voltál a nászéjszakánkon, Jace? – Megrázza a fejét, miközben könnyek csorognak végig sápadt arcán. – Persze, hogy szükséged van egy kis időre, hogy magadhoz térj. Kicsim, az, hogy félsz a házasságtól, normális dolog, de mi egymásnak vagyunk rendelve. Már a középiskola óta egymásnak vagyunk teremtve. Ki más állt volna melletted az eddigi gondjaidban? Ki más? Senki más! De én? Én nem megyek sehova.

Összeszorítva az állkapcsomat, beletúrok a kócos hajamba – egy fészerben töltött éjszaka, majd egy börtönben töltött reggel után ugyanolyan durván nézek ki, mint amilyennek érzem is magam.

És ő megint ezt csinálja.

Úgy használja ellenem a múltamat, ahogy Olivia soha nem tenné, ugyanazokat a szólamokat eteti velem, csakhogy ezúttal felfogom, hogy a szólamok nem amiatt vannak, mert szeret, hanem mert birtokolni akar.

Nyilvánvaló, hogy nagyobb feladat lesz megértetni vele, mint gondoltam, és ma nincs erre sem időm, sem energiám.

– Majd később beszélhetünk még. – Megkerülöm, és elindulok a veranda felé. – Tényleg mennem kell.

– Hová? Megkeresni őt? – Ginger hangja zokogásba fullad. – Nem fogod megtalálni őt. Chester azt mondta, valószínűleg elhagyta a várost.

Gyanakvás furakodik a mellkasomba, és lassan megfordulok, megjátszom a higgadtat, mert mikor a faszban beszélt Chesterrel? És miért? És ha beszélt Chesterrel, akkor mi a faszért tartóztattak le emberrablás színlelésére irányuló összeesküvés miatt? – Tényleg?

Gyorsan bólint.

– Igen! Azt mondta, hogy eltűnt a sündisznója, és néhány ruhája is a szekrényéből. Valószínűleg megijedt, hogy letartóztatják emberrablásért, és elmenekült. Ami azt jelenti, hogy nem szeret téged, Jace! Ha igen, akkor ott lett volna, amikor visszajöttél, miután kiástad a hülye robogóját a sárból.

Összeszorítom az ajkaimat, úgy teszek, mintha megfontolnám a szavait, miközben száguldoznak a gondolataim.

Van rá esély, hogy Chester mesélt neki a robogóról – biztosan látta, amikor a fészerben turkált –, de a zsigereim azt súgják, hogy ennél többről van szó. Az ösztöneim azt súgják, hogy Ginger nem olyasmit mondott, amit másodkézből hallott volna. Olyasmiről beszél, amit látott. Mert ott volt, segített Chesternek elvinni Oliviát.

Vagy talán csak ő maga végezte a munkát.

Hogy Chester elvihessen engem?

Mi a fenéért beszélgetne Ginger annyit Chesterrel, ha nem lenne benne a Chester által játszott tervben?

Ökölbe szorul a kezem, ahogy elképzelem, hogyan történhetett – Ginger fegyvert használt? Vagy talán valamit az alvó Olivia arcához tartott, hogy kiüsse, mielőtt berángatta a nőt, akit szeretek, a kocsijába? De nem engedem, hogy meglátszódjon a gyanúm az arcomon. Ehelyett újra felsóhajtok, és megdörzsölöm a homlokom.

– Nem tudom, Ginger! Túlságosan kivagyok, hogy most beszélgessek! Őszintén szólva, alig bírom nyitva tartani a szemeim! Az elmúlt pár nap eléggé mozgalmas volt.

– Szegénykém! – gügyögi az alkarom köré fonva az ujjait. – Az a nő keményen kijátszott téged, teljesen összezavart és kimerített. De elhagyott téged, drágám. Tudom, hogy ezt nehéz hallani, de ez az igazság.

Összevonom a szemöldökömet.

– Pillanatnyilag nem tudom, mi az igazság. De azt tudom, hogy valószínűleg nem kéne vezetnem. Legalábbis addig nem, amíg nem pihenek egy kicsit.

– Szükséged van egy kis alvásra. – Könnyedén szökdécsel a lábujjain, mintha a szundikálás lenne a legizgalmasabb dolog, amiről az elmúlt években beszélt. – Szundíthatnánk egyet együtt. Csinálok neked egy szendvicset, aztán lezuhanyozhatunk, lehúzhatjuk a redőnyöket, és szundíthatunk egy jó nagyot a légkondis szobában. Most amúgy is túl meleg van, hogy kint legyünk. És amikor felébredsz, tiszta lesz a fejed. Majd meglátod.

– Talán – mondom, és tudom, hogy nem változtathatok túl gyorsan a hangnememen, különben gyanút fog. És nem hagyhatom, hogy itt maradjon. El kell mennie.

Hogy követni tudjam.

– De én nem akarok társaságot. – Elmozdítom a karomat, és kicsavarodom a szorításából. – Egyedül kell lennem. Pihenni és... gondolkodni.

– Biztos vagy benne? – Ginger figyel, ahogy felmegyek a verandára, a szemöldöke egy fejjel lefelé álló V alakba vonódik össze. – Csak csendben leülhetnék a konyhában. Megiszok egy teát, amíg alszol. Így itt leszek, amikor felébredsz.

A francba, meg kell szabadulnom tőle.

– Ginger, nem fogok rendet rakni a fejemben, ha rám mászol. Térre van szükségem. De amint felébredek, felhívlak, oké?

– Ajánlom is! – A hangja félig-meddig kacér, de a szemei veszélyt sugallnak, miközben kezei a hasára ereszkednek. – Mert tudod, mi forog kockán, igaz, Jacey?

Bassza meg. Bassza meg! – Igen, Ginger. Tudom, mi forog kockán. És fel foglak hívni. Amint felébredek.

Ami rohadt soká lesz, mert addig nem alszom, amíg meg nem találom Oliviát.

– Oké. Jó. – Összefonja az ujjait. – Hamarosan beszélünk. Hiányozni fogsz.

Felemelem a kezem, búcsút intek, miközben felmegyek a lépcsőn, fáradtságot színlelve, amíg be nem érek a házba, és az ajtó be nem csukódik mögöttem. Aztán mozgásba lendülök, letépem magamról az inget és a szmokingnadrágot, miközben a konyha melletti mosókonyhába rohanok. Felhúzok egy farmert és egy pólót, és felkapom a teniszcipőmet az ajtó melletti állványról, egyik kezemmel felhúzom, míg a másik segítségével kikukucskálok a redőnyön keresztül.

Ginger a kocsijában ül, de még nem indult el. Tökéletes.

A zsebembe dugom a telefonomat, felkapom a pénztárcámat és a kulcsaimat, és a hátsó ajtó felé igyekszem, megkerülve a házat, ahol a teherautóm parkol, éppen akkor, amikor elrobog a kavicsos úton, túl gyorsan hajtva, ahogy mindig is szokott, bekoszolva Blake szőlőjét. De van fontosabb dolgom is, mint az öcsém rinyálása.

Ginger beszélt Chesterrel.

Ginger legalább annyira utálja Oliviát, mint Chester engem.

Ki kell találnom, mit tegyek Gingerrel és a babával, de ha ő is benne van ebben – ha bántotta Oliviát –, akkor még Briggs seriff sem fogja tudni vitatni, hogy nem én vagyok a jobb szülő.

És ha Ginger vitte el Oliviát, akkor van rá esély, hogy oda megy, ahová bezárta.

Feltéve, hogy valahol fogságba ejtette Oliviát, és nem megölte, majd ledobta a testét egy hídról.

A gondolattól megremeg a kezem, amikor beindítom a kocsit, és elindulok. Ginger őrült, de nem gyilkos. Ő az a fajta ember, aki mesterséges édesítőt tesz a süteményedbe, és azt hazudja, hogy az igazi, nem pedig egy pszichopata, aki arzénnel tölti meg a cukortartót.

Legalábbis ebben kell hinnem.

Miközben végighajtok a kocsifelhajtón, szorosan követve Gingert, de nem túl közelről, remélve, hogy nem kerülök a radarjára, százszor elmondom magamnak, hogy Olivia jól van. Jól van, és hamarosan még jobban lesz. Mert hamarosan újra a karjaimban lesz, ahol biztonságban lesz bárkitől vagy bármitől, ami bántani próbálja – korrupt zsaruktól, őrült exbarátnőtől vagy bárki mástól, aki elég ostoba ahhoz, hogy a nő után jöjjön, akit szeretek.

És Isten óvjon mindenkit, aki megpróbál az utamba állni.

 

HUSZONHAT

 

 

 

 

Olivia

 

 

 

 Fordította: Tobys

Olyan összetörten ébredek, mintha egy kőből készült ágyon aludtam volna, és felnyögve azon gondolkodom, hogy valaki megint elrontotta a Dr Peppert, és én a virágágyásba ájultam a kerti törpék közé. Az összes törpém kőből van, és nem túl kényelmes hálótársak, ahogyan azt felfedeztem, amikor úgy döntöttem, hogy újholdkor meghemperedek a jázminban, és magamba szívom a virágok szorongásoldó rezgéseit.

De abban a pillanatban, ahogy megrebben a szemem, minden emlék megrohan – az emberrablás, Jace, a sündisznó bántalmazása, és az óriás plüssmackó bohócszörny az ujjrágó patkányokkal a gyomrában.

Gyorsan felülök, és nagyot nyelve felemelem a kezemet az arcom elé, majd megkönnyebbülve látom a két hüvelykujjam mellett a többi nyolc ujjamat is, pont úgy, mint amikor elájultam.

Elájultam...

Istenem, elájultam! És egy darabig ki is lehettem ütve, a gyomrom korgásából, és a folyosón beeső napfény szögéből ítélve. De bár meleg és izzasztó itt bent, még mindig egyben vagyok, és egy pillantás a mackóra elárulja, hogy minden nyugodt a pocakjában. Valójában bármi is lakik ott, valószínűleg ugyanúgy fél tőlem, mint én tőle. A legtöbb állat csak azt akarja, hogy békén hagyják, valójában nem akarnak bántani senkit.

Az emberekkel ellentétben...

A gondolatra felállok, és az ajtóhoz lépek, hogy megpróbáljam kinyílik-e. Ginger azt mondta, hogy bántani fogja Princesst, ha szökéssel próbálkozok, de akkor is meg kell kísérelnem. Ginger nincs teljesen magánál, és azok az emberek, akik ennyire nincsenek összhangban a valósággal, veszélyesek. Ha magához tér, visszajöhet sajnálkozva, és kiszabadíthat engem. Vagy pedig még mélyebbre süllyedhet, mint eddig, és úgy dönt, hogy bántani fog, talán még meg is öl. És tudom, hogy Princess sem akarná, hogy ezt megkockáztassam. Azt akarná, hogy próbáljam megmenteni magam, még akkor is, ha ezzel őt sodrom veszélybe, mert ő egy bátor és tisztességes sündisznó.

És remélhetőleg, ha egyszer elmegyek, Ginger belátja, hogy értelmetlen bántani Princesst.

És Jace is.

Jace.

Ő hol van? Őt is elvitték?

Ki kell jutnom innen! El kell jutnom a seriffhez, és remélhetőleg mindenkit meg tudnak menteni.

– Kérlek, kérlek, kérlek! – mormolom, miközben rángatom, nyomom és húzom az ajtót, de hiába. Ginger biztosan szorosan beékelte a széket a másik oldalon.

Csalódottan fújva az ablakot kezdem tanulmányozni. Vastag, és vékony fémszálakkal keresztül-kasul átszőtt az üveg – talán réz? Elég erősnek tűnik, de talán be tudom törni, ha találok valami elég keményet.

Megfordulok, szétnézek a szobában, és olyan dolgokat látok most, hogy az óriási plüssbohócon kívül másra is tudok koncentrálni, amiket eddig nem vettem észre. Más játékokat is tárolnak itt. A tőlem balra lévő falra szerelt polcokon bádogjátékok sorakoznak, amelyek közül néhány elég réginek látszik, hogy egy gyűjtőnek megérjen valamennyit. Vannak kicsi bádogrobotok és űrhajók, bádoglovak által húzott bádogszekerek, és különféle bohóctevékenységeket végző bádogbohócok sokasága.

Aranyosak – és hátborzongatók –, de egyik sem elég nagy vagy nehéz, hogy betörje az ablakot, ezért tovább nézelődöm.

A polcok alatti padlón két poros vászonkosár áll, tele különböző méretű, élénk színű golyókkal – szintén nem kemények vagy kalapácsszerűek –, és a sarokban egy fából készült hintaló áll, amely olyan régi, hogy biztos vagyok benne, hogy az üvegnek ütközve összetörne.

– Gyerünk, sikerülni fog! – mormolom, pozitív energiát irányítva az aurámba. – Lennie kell valaminek!

Válaszul egy tüsszentés bizsergeti meg az orromat, én pedig robbanok, és addig tüsszögök, hogy már a szemem is könnybe lábad. Némán megfogadom, hogy amint kiszabadulok, felkeresek egy valódi, élő orvost – bármit, hogy kordában tartsam ezt a nevetséges állapotot –, és megkerülöm a mackót, kincset keresve a másik oldalon.

Ott bohócorrokkal, kalapokkal és jelmezekkel teli táskákat találok, hatalmas bohóccipőkkel együtt, ami fantasztikus lenne, ha ki tudnám ijeszteni az ablakból az üveget. De nem tudom, és amúgy is kicsi az esélye, hogy az üveg félne a bohócoktól, hiszen ez már régóta bohóciskola.

Tovább nézelődöm, időnként azért vetve egy-egy pillantást a mackóra, aki nyugodt és mozdulatlan maradt. Talán csak képzeltem, hogy mozog a hasa?

Valami szörcsög, és én felpattanok.

Mit is mondott Hope erről a helyről? Hogy lecsapott rá egy tornádó?

Vetek egy pillantást a mennyezetre, amelynek lelóg az egyik széle, és határozottan fény ragyog fölötte, bár az eget nem látom. Megragadom az íróasztalnál lévő széket, és odatolom a megroggyant sarokhoz, de még mindig nem vagyok elég magas, hogy elérjem.

Csapdába estem.

Csapdába.

– Gondolkozz, Olivia! – suttogom magamnak. Beszívok két nyugtató lélegzetet, és újra körülnézek a szobában.

Az asztal! Talán az asztalnál van valami.

Átmegyek a szobán, és kihúzom az íróasztal nyikorgó felső fiókját a belső ablak mellett, éppen akkor, amikor egy baljós pattogó hang reccsen fölöttem.

Valami van odafent...

A mennyezeten...

Klikk-katt-katt hallatszik a fejem fölött lévő lapokon, amitől libabőrös leszek. Aztán a bohóc plüssmaci válaszul mocorogni kezd, és valami megint megrándul a hasában, én pedig sikoltva összekuporodom az íróasztal melletti sarokban. Mert most két szem csillog rám a plafonról, és a bohócból jövő hangokból ítélve valószínűleg csak másodpercekre vagyok, hogy élve felfaljanak a kísértetjárta cirkusziskola lényei, és nem fogom tudni megmenteni Princesst, pedig ő olyan jó sün, és nem érdemli meg, hogy árva legyen, mert árvának lenni a legrosszabb dolog.

Könnyek gyülekeznek a szememben.

Istenem, de hiányzik az anyukám!

Hiányzik a sündisznóm!

És Sir Pendleton, és Savannah, és Cassie, és Ruthie May, sőt még Gordon, a preparátor is, mert ő mindig udvarias volt, a hátborzongató foglalkozása ellenére is, és nem az ő hibája, hogy az én értékrendemmel ellentétesekkel nevelkedett.

És Jace. Ő hiányzik a legjobban.

– Kérlek, ne bánts! – suttogom a szemeknek.

Az állat csipog, és a szemek egy pillanatra eltűnnek, majd egy pufók, szürke-fekete test Indiana Jones stílusban a szobába ereszkedik, hogy azután a bohócjelmezekkel teli zsák közepén landoljon.

Elfojtok egy sikolyt, a szívem majd’ kiugrik a mellkasomból, amikor a mackóbohóc hasa válaszul sikítani kezd.

Sikítani? Vagy talán... nyávogni?

Mielőtt eldönthetném, hogy a hang ijesztő, vagy inkább egy kicsit aranyos, a jelmezes táskán landoló állat felpattan, és...

– George! Istenem, de örülök, hogy látlak!

Rám csipog, majd a plüss bohóc mögé bújik, ahol a hascsikorgatások és rángatózások között egy egész állati beszélgetés folyik le. Úgy tűnik, bármi is lakik ott, ő és George barátok, ami megnyugtató lenne, ha nem tudnám, hogy George-nak van egy vad oldala is, ami nem mindig hozza a legjobb döntéseket.

El tudnám képzelni például, hogy összebarátkozik egy patkányteleppel. Ha a patkányoknak lenne édességük és érdekes szemetük, amit megoszthatnának.

– George, segítségre van szükségem – suttogom, és közelebb lépek a behemóthoz. – El tudsz menni segítségért? És kérlek, kérlek, mondd meg annak, ami odabent van, hogy éljünk harmóniában, amíg valaki ki nem nyitja az ajtót?

Csattog, és kidugja az orrát a bohóc mögül. Egy apró szürke valami követi őt, majd egy nagyobb szürke valami, ami gyanakodva mered rám, mielőtt felkapja a cicát a szájába, és visszabújik a medve pocakjába.

– Cicák! – Nevetek, és megkönnyebbülten szorítom a kezemet a mellkasomhoz. – George, ezek kiscicák!

Egy te ostoba nő pillantást vet rám, én pedig újra hallom azt a megnyugtató brit hangot a fejemben. A mosómedvék sem tudnak felmászni a puszta falon, kedves Olivia. Kérdezd meg tőle, hogyan lehet kijutni!

Ekkor már túlságosan ki vagyok borulva, hogy megkérdezzem, honnan jön a hang. Csak az érdekel, hogy segíteni próbál, ezért könyörögni kezdek: – George! George, meg tudod mutatni, hogyan jutsz ki innen?

Átsétál a szobán, és az ajtót kaparássza.

– De hát zárva van!

Újra kaparászik, aztán láthatóan zavarodottan a hátsó lábára ereszkedik.

– Szóval nincs mindig zárva – suttogom. – George. Most mindketten csapdába estünk.

Megtörlöm a homlokomat, és tüsszentek egyet. Itt nincs szellőzés, meleg van és izzadok, és kezdek émelyegni. De nem hagyhatom, hogy ez megállítson.

Ki kell jutnom innen. George-ért. Princessért. Jace-ért. A cicákért. Hope meg akarja majd menteni ezeket a cicákat, és én leszek az, aki segít neki ebben.

George morgolódva az íróasztalhoz surran, kihúzza az alsó fiókot, ami teljesen üres, beugrik, és összegömbölyödik, mintha aludni készülne.

– Ne, George! Nem aludhatunk! Valahogy ki kell jutnunk innen! Gondolkozz, Olivia! Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz!

Visszamegyek az íróasztalhoz, és újra elkezdem átnézni a fiókokat.

A legfelső tele van olyan régi és maszatos papírokkal, hogy semmit sem tudok elolvasni a rajta lévő írásból – itt végképp nincs segítség. A középső fiókban még több ugyanilyen irat van – olyan nevekkel felcímkézve, mint Gus, Happy, Squeezy és Flowerpants.

Bohócnevek, bohócok, akik bizonyára elvégezték ezt az iskolát.

Kiemelem George-ot az alsó fiókból, csak hogy leellenőrizzem, tényleg üres-e, és találok egy fémkulacsot.

– Ez olyan szomorú, George – suttogom.

Látszólag egyetértően csipog, miközben visszamászik a fiókba, a mancsában valami fényes dologgal, amivel a fogai közé ragadt, pattogatott kukoricának tűnő dolgot piszkálgatja.

Nem, nem igazán fényes. Csak fém.

Mintha... – George! Ez egy kulcs?

Remény ébred a bordáim mögött, de egy pillanattal később leereszkedik a vállam – mit ér a kulcs, ha egy széket dugnak a kilincs alá? Mégis elveszem George-tól – nem akarom, hogy véletlenül lenyelje –, miközben ő odasétál, hogy megszaglásszon egy másik cicát, aki kiszökkent, hogy felfedezze a világot a bohócmackó pocakján kívül.

Talán ki tudnám feszíteni a kulccsal az ablakot? Amikor kiegyenesedek, a szívem megugrik.

Az ablak egyik oldalán van egy kis zár!

– George! Lehet, hogy kijutunk! Jó fiú!

Közel sem olyan izgatottan, mint amilyennek lennie kellene ettől a hírtől, eltűnik a mackó mögött, és a másik oldalon bukkan elő. Miközben visszatér a jelmezes táskába, én az ablakhoz fordulok, és a zárba csúsztatom a kulcsot.

Öreg és rozsdás, de a kulcs végre bemegy. Valamivel több mozgatás kell, hogy elforduljon, a kezem csúszik az izzadságtól, és háromszor meg kell állnom, hogy tüsszentsek, de végül elfordul a zár, és kellemes szellő áramlik be az ablakon.

Megnyomom, és az ablak szélesre tárul. Keskeny – talán nem elég nagy, hogy átférjen rajta a vállam –, de nyitva van.

– George – suttogom újra. – George, ki tudnád húzni a széket a kilincs alól, és kinyitnád a reteszt?

Úgy csivitel, mintha ez vicces lenne, ami valószínűleg az is – mert ő egy mosómedve, nem pedig egy mosómedve-jelmezbe öltözött ember, aki megérthetne engem.

Kivéve, hogy tudja, mi az a popcorn. A szókincse legalább egy emberi szó hosszúságú.

– George! George, ha ki tudod nyitni az ajtót, életem végéig minden nap adok neked popcornt! Ami remélhetőleg hosszabb lesz egy-két napnál, de ezt nem fogom megtudni, ha nem jutok ki.

Felemeli a fejét a zsákból, rajta egy cipővel, hogy ne lássam a szemét. Megrázza magát egyszer, kétszer, és a cipő leesik, de nem mozdul, hogy segítsen.

Akkor ennyi – meg kell próbálnom kimászni az ablakon, és reménykedni, hogy nem szorulok be.

– Meg tudod csinálni! – suttogom magamnak. – Gondolkodj szűk gondolatokkal!

Szoros a helyzet.

Ténylegesen szűk.

És fejjel előre fogok kivonaglani, ami azt jelenti, hogy a végén még a fejemre is eshetek, és nem tudom, mi van abban a szemeteszsákban az ablak alatt – lehet, hogy egy zacskó használt tű, amit egy házfoglaló hagyott itt, miután belőtte magát a bohócfreskó alatt –, de ki kell jutnom. Felállok hát az íróasztalra, és kinyújtom a kezem, a vállaimat áterőltetem a szűk helyen, míg végül a csípőmnél akadok fenn. Aztán addig tekergőzöm és csavarodom, míg végre – végre – sikítva a földre zuhanok, és a viszonylag puha szeméttel teli poros műanyag zacskón landolok. Ez tompítja az esésemet, miközben újra tüsszögök, amíg a szemem könnybe nem lábad.

Szabad vagyok.

Szabad!

Mondhatni.

Még ki kell jutnom az épületből.

– Köszönöm, George! – kiáltom. – Használd az ablakot, barátom! Visszajövök segítséggel neked és a cicáknak!

Aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudok, elindulok az épületen keresztül a kijáratot keresve.

– Jövök érted, Princess! – suttogom.

És Jace-ért.