11.-12. Fejezet

 

TIZENEGY

 

  

 

Jace

 

 

Fordította: Mandy

 

 

 

Kedd van – késő este – de nem törődve az idővel, nagytakarítást csinálok a karaoke éjszaka után a Vad Sündisznóban.

Basszus. A Vad Disznó. Nem Sündisznó.

Ki kell vernem Oliviát a fejemből. Egyelőre a takarítás nem old meg mindent, de azért kitakarítok mindent. A karaoke színpadot. A folyosót. A székeket.

A rágókat az asztal aljáról.

A szemetesek alját.

A rést a csapfogantyúk között, amihez fogkefét kellett használnom.

És ez mind nem kapcsolódik Olíviához.

– Az egészségügyi hivatalt várod? – kérdezi Blake.

– Aha – motyogom. – Hagyjál. Vedd le a könyöködet a bárpultról. Épp most takarítottam le.

– A könyököm nem koszos.

Sóhajtok. – Attól még összemaszatolhatja.

– A könyököm rendben van és odateszem, ahova csak akarom, basszus.

– Rendben. Jézus.

Összehúzott szemmel ránézek, de nem kommentálom a rossz hozzáállását. Az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy megmentette Hope-ot, miután a kocsija lerobbant valahol az Isten háta mögött, és láthatóan ki volt borulva miatta.

Soha nem értettem, hogy mi van kettejükkel – és még mindig komolyan gondolom, hogy nem emlékszem arra a szarra, amit szombaton láttam –, de ugyanakkor, a fivéreim sem értettek soha engem és Gingert. A szerelem és a gyűlölet egyaránt rejtélyes.

De neki másfélszeres díjat fizetnek a nyolc utánijavítási hívásokért, úgyhogy nem kéne nyafognia. Nem panaszkodott múlt héten sem, mikor Maud és Gerald légkondiját hajnali háromkor javította meg, pedig Gerald akkor is egy nyűg, ha nem ébred meg izzadtan az éjszaka közepén. És ha Blake nem szívatnáHope-ot, akkor ő se lenne olyan morci.

Nem, mintha én beszélnék a nyűgösségről. Vagy furcsaságról…

Én nem kapok pluszpénzt, hogy szépítgessem a bárpultomat olyan vendégeknek, akik észre sem veszik. Azonban én kerülöm Gingerlakását.

Blake felsóhajt, aztán a másik könyökét is a tiszta bárpultomra teszi, és az ökleire támasztja az állát.

– Beszéltél mostanában Oliviával?

Megrántom a vállamat. – Nem emlékszem.

– Nem emlékszel? Amikor legutoljára beszéltem a Koré istennővel, felajánlotta nekem, hogy átrendezi a csakráimat. Ez nem olyasmi, amit egy normális fickó elfelejt.

– Félsz egy kis hókuszpókusztól? – kérdezem. – És ne hívd őt így. Az a rúzsos vicc már régi.

Szóval Oliviának van egy rúzsa, ami GoddessCore[1]pink, és nem szégyell beszélni róla, és akkor? Ez még nem ok arra, hogy gúnyolódjanak rajta az élete hátralévő részében Happy Catben.

– Nem szórakoztam rajta, tesó. Nyugi. Csak azt mondom, hogy felejthetetlen, ez minden. A legtöbb ember Happy Catben nem beszél úgy, ahogy ő. Ő más.

– A másság még nem jelent rosszat.

Felmorog.

– Ja. Értem. És egyetértek. Én nyitott vagyok a hókuszpókuszra, ember. Igazából meg is kértem őt, jöjjön el a házhoz és adjon néhány útmutatást a biodinamikus gazdálkodási módszerekről a szőlőimhez. Állítólag, ha megtöltesz egy kosszarvat komposzttal és teliholdkor elásod, az növeli a gyümölcshozamot.

– Remek – motyogom, mert pont a házam mellett termeszti a szőlőjét. Úgyhogy gyakorlatilag az ajtóm elé hozza Olivát, meg a kibaszott szarral töltött kosszarvat.

Oliviát, aki benne volt az álmaimban minden egyes éjjel azóta a csók óta, aki miatt állatira küzdök, hogy ne gondoljak rá egész nap, akinek a szelleme kísért a padlón, amin állok. Élő embereknek lehet szelleme? Mert esküszöm, Olivia egy része még mindig a bárban van. Néha látom őt a szemem sarkából, meztelenül fekszik a holdfény sugarában, és olyan gyönyörű, hogy majd kiszakad a szívem a mellkasomból.

És már megint itt van. Meztelenül táncol át a gondolataimon, pont, mikor már kezdtem elfelejteni. Vagyis kezdtem nem túl intenzíven emlékezni rá. Míg a fafej bátyám fel nem hozta.

– Fafej– motyogom az orrom alatt, de nyilván nem olyan halkan, mert Blake meghallja.

– Tesó. Mi van veled? – ráncolja össze a homlokát.

– Csak meguntam a morcos seggedet, azt hiszem – válaszolom, és megismétlem, mikor felhúzza a szemöldökét.

– Ez így van. Te, Kosszarv Úr. Most akkor segítesz nekem kijutni innen még ma éjjel, vagy itt fogsz ülni és pletykálni? Amennyire tudom, a játékgépek nem tisztítják meg magukat.

Elveszi a rongyot, amit felé dobok, de nem indul a játékgépekhez a hátsó terem felé. Ehelyett újra felteszi a könyökéta bárpultomra.

– Akkor… Gondolod, hogy neked és Gingernek el kéne mennetek egy tanácsadóhoz, vagy valami? Feltételezem, ezért akarod leharapni a fejem.

– Jól vagyunk. Ő most Atlantában van, és az anyjával vásárol a babának.

És az utóbbi időben tényleg nagyon édes volt. Nem panaszkodott a hosszú munkanapjaim miatt, nevetett, mikor végül bevallottam, hogy ki nem állhatom a bolognait, küldött üzenetet, hogy hiányoztam neki, és korábban jön haza, úgyhogy ma este beugorhatnék, hogymegnézzem, mennyit nőttek már a mellei. Az üzenethez társult egy kép is Ginger hatalmas és igazából étvágygerjesztő dekoltázsáról, de a látvány ellenére, ami mindig is felpörgette a motoromat, a nadrágomban levő savanyú uborka nem volt hajlandó felébredni, és érezni a szex rezgését.

Beszélnem kell vele. Már rég beszélnem kellett volna vele, de a bűntudat mindig az utamba állt. De ezúttal őszinte leszek. Megkérdezem, hogy lehetünk-e jó barátok, akik együtt nevelnek egy babát, de semmi több. Ez csak egy dolog. Az emberek tesznek ilyet. És őszintén úgy gondolom, hogy Ginger és én jobb, ha csak barátok leszünk.

És tudom, hogy sokkal kevésbé lennék morcos seggfej, ha Olivia lenne a jövőmben. Ha csak próbát tennék vele is, olyan érzés lenne, mintha megnyerném a lottót. Még ha el is basznám – mint, ahogy a legtöbb dolgot –, legalább nem kísértenének a “mi lett volna ha” szellemek életem hátralévő részében.

Elég rossz, hogy Gingert elég jól ismerem, hogy rájöjjek, ez a “csak barátok” dolog csak olaj lenne a tűzre. Blake figyel engem. Anyánk zöld szemét örökölte, és most nem segít, hogy látom, anya szemei bámulnak rám a bárpulton keresztül, amikor az életem kicsúszik a kezeim közül.

Vajon hányszor okoztam neki csalódást, amíg felnőttem? Baseball-labdák az ablakokon keresztül. Büntetések iskolai verekedések miatt. Kiosontam inni és bulizni MacIntoshékbúzamezejére, és elkaptak, mikor természetvédelmi területen motoroztam. Teherbe ejtettem egy nőt, akiről nem mondhatnám őszintén, hogy szerelmes vagyok belé.

– Nézd, ha szükséged van…– kezdi, de a bejárati ajtó kinyílik, és Ginger sétál be.

– Upsz– mondja, miközben behúzza az ajtót maga után.– Belekapott a szél. Helló, Blake! Szia, bébi!

Testhezálló farmerszoknyát visel, ami alig takarja el a fenekét, és egy fodros zöld pólót, ami bővebb a derekán. Göndör vörös haja ma este elég vadul áll, szét van terülve, amitől mindig az őrületbe kergetett a vágy, hogy beletúrjak az ujjaimmal és megjelöljem, jelezve, hogy ez az ágykócos haj az enyém.

De az övemtől lefelé most mégsem történik semmi aktivitás. Semmi jó aktivitás. Csak meghátrálás és fedezékbe vonulás. Tennem kell valamit. El kell neki mondani, hogy érzek igazából.

– Ez a végszó – jelenti ki Blake. – Mulassatok jól.

Otthagyja a rongyát a bárpulton, és elindul kifelé, bólint Gingernek, ahogy elhalad mellette.

Ő visszamosolyog rá. Ugyanaz a flörtölő vigyor, amit három hónapja Bart Tompkinsra villantott, azon az éjjelen, mikor sörpongoztak a karaoke színpadomon, aztán együtt mentek el.

Csak biliárdozni mentünk, ragaszkodott hozzá később. A te asztalod mind foglalt volt, és én játszani akartam.

Mondtam neki, hogy csak szólnia kellett volna, és kirúgtam volna, bárki is volt az asztalomnál. De féltékenynek nevezett, és azt mondta, hogy felizgul, amikor ilyen birtokló leszek, aztán leszopott, és ezzel meggyőzött arról, hogy szükségünk van egy mexikói békülős szexes elszökésre, csak mi ketten. Mert mi mindig ilyenek voltunk. Ő flörtöl, én féltékeny leszek, aztán veszekszünk és kibékülünk.

Évek óta.

És most itt vagyunk annak az utazásnak az eredményével, ami összeköt minket egy életre, és az egyetlen ok, amiért azt tervezem, hogy felbaszódom, hogy a bátyámra is azt a szexi mosolyt villantotta, mivel nem akarom, hogy őt is beszippantsa ez a kibaszott zűrzavar, amivé a szerelmi életem vált.

Riszálja a csípőjét, miközben odasétál a pulthoz, én pedig figyelem. Nem tehetek róla. Azt mondja, még túl korai, hogy látni lehessen a pocakját, de azért én akkor is figyelem. Jó lenne, ha lenne egy látható emlékeztető, hogy miért kell még harcolnom a békéért és a harmóniáért. Meg akarom ismerni a babámat.

Érezni akarom, ahogy rúg. Tudni akarom, hogy hallja a hangomat és alig várom, hogy legelőször kimondja nekem, papa.

– Olyan sokáig dolgozol – mondja Ginger lélegzet visszafojtott macskahangján. – Hiányoztál.

– Nemsokára közegészségügyi ellenőrzés lesz – mondom. Egy hónap múlva, talán, de csak ezt hozhatom fel.

A pólója pántjával babrál, lecsúsztatja a vállán.

– De nem ma éjjel, ugye, bébi?

Megrázom a fejem, és azon gondolkodom, hogy Ginger sztriptíz tánca talán végre felébreszti a dolgokat Farokvárosban, de még mindig nulla életjel van odalent.

– Szórakozhatnánk egy kicsit – folytatja, lejjebb húzva a pántot, mellének felső részét felfedve.

– Mindig is akartam a biliárdasztalon csinálni, te nem?

Még mindig semmi. A farkam szerintem elhagyta az épületet.

– Tudod, hogy Chesterpikkel rám – mondom feszült hangon.– Vedd vissza a pólódat, mielőtt valaki benéz az ablakon, és letartóztatnak minket.

– Bezárhatjuk az ajtót – mondta kuncogva.

– De nem tudjuk eltakarni az összes ablakot.– Most már izzadok. A felső ajkam, a vállaim között, a golyóim alatt, ami elgondolkodtatott, hogy a golyó izzadás elég jó indok lenne-e, hogy kihátráljak a biliárdasztalos szexből. Ha nem, mindig meg tudok játszani egy gyomorrontást.

– Ó, gyerünk, Jacey– hízeleg, beharapva alsó ajkát.

– Régebben mindenhol csináltuk. Emlékszel az istállóra? Amikor gyerekek voltunk? Amikor először szoptam le a farkad és elélveztél tőle?

– Ginger. Ne itt.

Átnyúl a bárpulton, és felém hajol, lejjebb simítja a pólóját, míg majdnem látszanak a mellbimbói, és összenyomja a melleit, hogy mutassa a terhességtől megnőtt dekoltázsát.

– De nem akarsz megnyalni, Jacey? Én meg akarlak.

Lábujjhegyre emelkedik, és előrehajol egy csókért, pont úgy, mint Olivia azon az éjszakán, mikor berúgtunk a Dr. Peppytől, és Gingert nézem a vörös göndör hajával és zöld szemeivel, de Olivia boldog arcát és lógó karkötőitlátom.

Ez nem helyes, és soha nem is lesz az.

Visszahúzódom, mielőtt elér az ajka.

– Beszélnünk kell.

Olyan mozdulatlan, mint egy vadmacska.

– Már megint?

Nyelek egy nagyot, mert nem akarom megbántani. Ő az életem része a gimi óta, és mint a gyermekem anyja, az is marad életem végéig. De…

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá– vallom be.

– Képes? Mire?

Még mindig nem mozdul, de a veszély súlyosan lóg közöttünk. Jó jelnek veszem, hogy még nem sír, mint ahogy tette múltkor, amikor megpróbáltam már ezt, de azért a szavaimat óvatosan kell megválogatnom.

A fenekem hozzáér a fal előtti szekrényhez, és védekezőn felemelem a kezeimet.

– Ginger. Figyelj. Tudod, hogy fontos vagy nekem. Már régóta együtt vagyunk. Jót akarok neked, és jót akarok a babának is, de én… Én nem…

Bassza meg, de nehéz ez.

– Ne csináld ezt – pihegi, és tudom, hogy be kéne fognom,bólogatnom kéne, és nem elbaszni ezt is, de mi a jobb – hazugságban élni, vagy egy igazi megoldást találni?

– Nem hagylak cserben – mondom neki. – Nem hagylak el téged. Vagy a babát. Mindkettőtökről gondoskodni fogok. De én… Én már nem vagyok beléd szerelmes.

Fájdalom hasít át vonásain, mire megrezzenek.

– Ne haragudj. Nem akarlak bántani – kezdem, de közbevág.

– Vond vissza.

– Esküszöm az Istenre, Ginger, megtenném, ha tudnám, de nem tudom. Próbálom. Próbálom, amennyire csak bírom, de…

– Próbáld. Erősebben.– A szemei csillognak a visszafojtott könnyektől, amitől még rosszabbul érzem magam.

– Ginger.– Csendben könyörgök, hogy értse meg, mert azt hiszem, ő sem szeret már engem. Ugye?

– Vannak dolgok, amiket nem lehet meghamisítani.

– Miért teszed ezt velem? Velem és a babánkkal?

Bűntudat szorítja el a gyomromat.

– Csak próbálom megtalálni a módját, hogy mindenki boldog legyen.

– Te nem akarsz minket.– Megremegaz alsó ajka.

– Nem! De igen! Ginger, igen, akarlak téged és a babát is az életemben. Azt akarom, hogy együtt dolgozzunk rajta, és adjunk meg ennek a kölyöknek mindent, de én nem tudok…

– De titokban úgy gondolod, hogy jobb lenne neked nélkülünk?

A hangja egyre halkabb lesz. Akkor ilyen, amikor úgy tényleg igazán kiborítom őt, és ettől feláll a szőr a hátamon.

– Szóval csak szabaduljak meg a babától, és akkor te is megszabadulhatsz tőlem? Ez az, amit akarsz?

Az egész testem kipirul.

– Nem. Nem. Ginger, akarom ezt a babát. És gondoskodni fogok mindkettőtökről, és én…

– Akkor házasodjunk össze.

Gyorsan kifújom a levegőt.

– Nem.

– De igen – erősködik, és az öklével letörli a könnyeket az arcáról.

– Megígérted, hogy össze fogunk házasodni. Megígérted!

– Én soha…

– Talán nem szavakkal, de más módon kifejezted – mondja összehúzva a szemöldökét. – Tudod, hogy így volt. Úgyhogy vegyél el, Jace, és legyünk együtt boldogok. Vagy esküszöm az Istenre, soha többet nem látsz engem,vagy ezt a babát. Soha többé.

– Ginger…

– El fogok költözni! – Megemelkedika hangja. – El fogok költözni, megváltoztatom a nevemet, és soha meg sem fogod tudni, hogy fiú lett vagy lány. Vagy ikrek. Ezt akarod, Jace? Azt akarod, hogy eltűnjek, és elvigyem a babádat? Mert, ha nem fogsz elvenni, miért kéne itt maradnom? Hogy megszégyenüljek az egész közösség előtt? Hogy a diákjaim szülei úgy nézzenek rám, mint egy ribancra, akit kihasználtak és eldobtak?

Elszorul a torkom.

– Maradjak – mondja, miközben a szemei újra csillognak –, hogy azt hallgassam a barátaimtól mindennap, hogy több eszem is lehetett volna, mint hogy terhes leszek egy városi kurafitól?

A földbe gyökereztem. A szívem utat próbál légkalapálni a gyomromba. Hideg verítékben úszom, és ugyan nem emlékszem, hogy mikor ettem utoljára, de majdnem biztos vagyok benne, hogy hányni fogok. Mert igaza van. Nem tehetem ezt vele. Nem húzhatom le őt az én szintemre. Nem tehetem ki őt vicc tárgyának, vagy a babát a csattanónak. Kurvára le kell ezt nyelnem, és a helyes dolgot kell tennem.

– Rendben. – A torkom úgy elszorult, hogy szinte fáj a beszéd, de kikényszerítem a szavakat.– Rendben. Igazad van.

– Tényleg? – Pislog, mintha meg lenne lepődve, hogy a helyes dolgot teszem, ettől megfájdul a mellkasom, és annál eltökéltebben akarom bebizonyítani, hogy nem vagyok emberi hulladék.

Kinyúlok, és megfogom a kezét.

– Igen. Össze fogunk házasodni. Rendben? Azt fogjuk tenni, ami jó a gyerekünknek, adunk neki egy igazi esélyt ebben a városban.

Egy szempillantás alatt átalakul az arca, eltűnik a szomorúság, ahogy felemeli a kezét az arcához.

– Ó Istenem, Jace, annyira boldog vagyok! Össze fogunk házasodni! Ó, Istenem. Ó, Istenem. Köszönöm, bébi. Köszönöm szépen.

Szorosan átöleli a nyakamat, és egy részem majdnem örül is neki.

Pokoli nehéz lesz, de senki nem mondta, hogy jó embernek lenni könnyű.

Megcsókolja az arcomat.

– Te vagy a legjobb, és nagyon szeretlek.

Egy szippantással és egy újabb hatalmas mosollyal visszahúzódik.

– Megyek, felhívom az anyukámat, jó? Aggódott miattam, hogy még nem tűztük ki az időpontot meg ilyesmi, de most el lesz ragadtatva!

Elragadtatva. Aha. Az jó. Valakinek azt is kell. Az esküvőknek felvillanyozó dolgoknak kell lenniük. Nem tudom, hogy én magam eljutok-e oda, de mindent meg fogok tenni, hogy ne tegyem tönkre Ginger vagy az anyja parádéját.

Kikényszerítek egy mosolyt.

– Bezárok, és jövök veled. Felhívhatjuk őt együtt.

Szinte sugárzik, az ujjait lassan belefűzi az enyémbe.

– Tökéletesen hangzik. És ne aggódj bébi. Újra szerelmesek leszünk egymásba. Megígérem. Csak kell egy kis idő, hogy megtaláljuk a módját, de ismersz minket. Mindig is meg tudtuk csinálni.

Bólintok. – Igen, meg tudjuk.

És igaza van, ez mindig így volt.

Mélyen belül tudom, hogy ez most más, én vagyok más, de csak egy szívtelen faszfej tudná azt mondani a terhes menyasszonyának, hogy másba szerelmes. Ez alkalommal nem leszek faszfej.

Jó fiú leszek, akire büszke lesz a gyereke, hogy apának hívhat.

Ez az életem.

Ez az életem, és a legjobbat fogom kihozni belőle, még akkor is, ha Olivia szelleme hátralévő napjaimban kísérteni fog.

---

[1]GoddessCore = Koré istennő

TIZENKETTŐ

 

 

 

 

Olivia

 

 

Fordította: Mandy

 

 

Nem tudom abbahagyni a tüsszögést. Egy tüsszögőgép vagyok, olyan fáradhatatlanul és megállás nélkül tüsszögök, hogy korábban hazaküldenek a munkából csütörtökön. Cassie tűnik fel délután egy fazék friss zöldséglevessel a Kennedy Családi Általános Iskolából, ami régen igazi iskola volt, de most egy imádnivaló szendvics bár, közel a kedvenc ösvényemhez a Happy Cat körüli erdőben.

Olyan édes, hogy gondol rám. És a leves is finom, bár kicsit bűntudatom van, hogy megeszem.

Nem érzem magam betegnek, és a helyben található összes fajta mézből vettem be egy teáskanálnyit, hogy segítsen legyőzni az allergiát, de semmi nem használ a tüsszentés ellen.

– Utálom kimondani, de talán ez Princess miatt van? – mondja Cassie, ahogy George-dzsal leülnek a kanapéra, Cassie-nél egy papírpoharas kávé van, George-nál pedig egy tele zacskó popcorn.

Megsimogatom a sündisznóm tüskéit, mire az a levegőbe szimatol. Játszóteret alakítottam ki neki egy dobozban. Imádja a mókuskereket, az alagutakat és a csúszdát, de eddig nehezen értékelte a mérleghintát, ami érthető is. Az tényleg egy két-sündisznós művelet. Szüksége van egy játszótársra.

Rajtam kívül.

És Pendletonon kívül.

– A sündisznók nem hullatják a szőrüket – mondom. – És ha allergiás lennék, a tüskéi sértenék a bőrömet ha-ha-haapci!

A süni a homlokát ráncolja együttérzően.

– Jaj, te szegény pára.

Kezdem sejteni, hogy pontosan miért is tüsszögök. Ugyanis van egy titkom. A testem ezen a módon üzeni, hogy már nem képes elfojtani többé. Ki kell engednem. Különben, minél tovább tartom magamban, annál inkább próbálja a testem kiszorítani.

Csak akkor tarts meg egy titkot, ha a titok nem fog megtartani téged, szokta mondani az anyám.

– Ó, te jó ég, ez Sir Pendleton? – kel fel Cassie, és elindul a könyvespolcom felé, ahol a mókus figyel bennünket.

A bajusza ma egészen ítélkező. Mintha ő is helytelenítené a titkokat, aminek van értelme, hisz ő általában egy nyomozó meg minden.

A nyomozóknak pedig az a dolguk, hogy felfedezzék a titkokat, napfényre hozzák őket, ahol aztán visszazsugorodnak kezelhető méretűre, és nem tudnak többé senkit elevenen felfalni.

Leemeli Sirt, és összeráncolja a szemöldökét.

– Ez nem Gordon egyik műve, ugye?

– Nem kérdeztem – vallom be.

Ismerem Gordont, van köztünk egy alapvető nézeteltérés, ami a preparált állatokat illeti. És bár mindig látom, ahányszor csak a postára megyek – az ő üzlete ugyanabban az épületben van –, de nem beszélünk sokat.

– George húzta ki őt a szemetesből azon az éjszakán, mikor… – Leállítom magam. Ez a titok egy átok a lelkemre és az orromra, de abból semmi jó nem fog származni, ha Cassie megtudja.

Jace bátyjával jár. Elmondaná Ryannek, aztán Ryan beszélne Jace-szel, és a titok hatással lesz itt mindenkire, aki a családommá vált.

Újra tüsszentek.

Elmondhatnám Hope-nak, kivéve, hogy nem ismerem őt olyan jól, hogy tudjam, milyen jó a titoktartásban. És ő is olyan emberekkel áll kapcsolatban, akiknek nem szabadna elmondani. Mint például Blake, aki Hope energiamezőjének következtében túlságosan sok időt tölt nála, hogy megjavítgasson dolgokat.

– Gordon mókusai mind szuperhősök, egyáltalán nem rendesek vagy Sherlock Holmesosak – tűnődik.

– De Sir Pendleton azért imádnivaló, nem, George?

George hátrahúzódik a kanapén, és egy popcorn darabot dob Sir Pendletonra, aki üveges szemeivel rosszallóan bámul a szemetelő mosómedvére.

– George! – kiált fel Cassie. – Nem szép dolog más házában popcornnal dobálózni. Jó, igazából Ryan házában sem, de különösen nem, ha társaságban vagyunk.

Leteszi Sir Pendletont az anyám régi boroshordó asztalára, mire George hasra veti magát a popcornos zacskóval a kezében, szétszórva mindenfele, mielőtt a karosszékem mögé mászik.

– Olyan furcsa néha – mondja Cassie. – Bocs, majd feltakarítom.

– Ne aggódj miatta. George lehet, azért parázott be, mert Sir Pendletont megszállta a kísértet. Nem láttad, hogy mozog a bajsza?

Erre rám pillant, majd a mókusra, és felnevet.

– Nem. De jár a tíz pont, mert odanéztem.

Én is nevetek, még ha az őrültebbik felem úgy is érzi, hogy Sir Pendletonnak van egy sajátos különös energiamezeje. Ami elég fura egy keservesen elhunyt teremtménytől. De nem mondom el Cassie-nek ezt a titkot sem.

Tüsszentek még háromszor, mire Cassie kuncogó hangot hallat, és megsimítja a hajamat, míg Princess odamászik, hogy az ölébe üljön. Mert Cassie nem tüsszög, és a tüsszentés nélküli ölek minden szempontból előnyt élveznek.

– Felhívtad már a háziorvosodat? Tudom, hogy nem kedveled a hagyományos gyógyászatot, de szívem, néha tényleg segít.

– Nem, el fog múlni. – Biztos vagyok benne, hogy el fog. Amint beavatok valakit, hogy mi történt Jace-szel.

Ezt kell tennem. Egyszer kiadom a titkot – a megfelelő személy fülébe, olyannak, aki nem mondja el senkinek vagy nem érintett közvetlenül semmilyen módon, és akkor fogom abbahagyni a tüsszögést.

De nem tudom, hol fogom megtalálni azt a személyt egy ilyen méretű városban, aki nem kapcsolódik az O’Dellekhez vagy Gingerhez valamilyen formában vagy módon, ami azt jelenti…

– Hapci! Hapci! Hapci!

Princess szipákol rám Cassie öléből, ahol megpróbálja lerágcsálni Cassie szexi pink rövidnadrágjának gombját.

– Princess! Már beszéltünk erről – mondom halkan. – Szeretheted az embereket anélkül is, hogy megennéd őket.

Cassie csak nevet, és elhúzza magától.

– Bocsi – mondom.

– Maud bugyija már annyira elkezdett foszladozni, attól féltem, hogy meg fog fulladni benne, úgyhogy elvettem tőle. Most folyton az enyémet akarja ellopni, de megtanultam a leckét, és nem hagyom, hogy segítsen a mosás hajtogatásában.

– Szeretlek, tudod? – mondja, mire én elpirulok, mert úgy érzem, nem érdemlem meg a szeretetet.

Legalábbis azzal a titokkal nem, amit őrzök.

Talán el kéne mondanom Princessnek. Talán tudja, hogy nem bízom benne, és ezért lett a bugyik megszállottja. Mert tudja, hogy egy bugyi-titkom van, és senki nem szereti a bugyi-titkokat.

Sir Pendleton elítélő szemmel figyel. Egy emberrel kellene beszélned, nem egy sündisznóval. Csak egy emberrel tudod ezt átbeszélni – mondja a megfelelő brit akcentusával.

Oké, igen, csak elképzelem, hogy ezt mondja, mert a kitömött felügyelő mókusok nem tudnak beszélni.

De akkor is, talán igaza van. El kell mondanom valakinek. Ki kell adnom a bensőmből és az orromból, mielőtt még jobban begolyózok, mint amennyire már be vagyok.

És már jön. Érzem, ahogy nő és nő, mielőtt kitör a számon egy szupererős tüsszentés erejével.

– Szexeltem Jace-szel! – Kibukik, mielőtt visszafoghatnám magam.

Cassie-nek elkerekednek a szemei.

– Hűha. Hát erre nem számítottam.

– Még akkor történt, mielőtt megtudtuk, hogy Ginger terhes.

Locsogok, minden előtör belőlem most, hogy elkezdtem.

– Szakítottak. És volt köztünk egy hihetetlen kapcsolódás, olyan közel éreztem őt magamhoz, és biztos voltam benne, hogy megtaláltam a Rokon Péniszemet. És ő olyan rendes srác, Cassie, őszintén, még akkor is, ha tudom, hogy a legtöbb ember nem látja. És tudom, hogy törődött velem – talán még mindig törődik velem –, és csak vele akarok lenni, és én is gondoskodni akarok róla. De neki együtt kell lennie azzal a… azzal a … azzal a…haapci!

Eltakarom az arcom a kezeimmel, és az szétterített ujjaim között kukucskálok.

– Gingerrel. Nem velem.

– Jaj, Olivia – suttogja.

George kikémlel a fotel mögül, popcornt dob a szájába, mintha élvezné a műsort, mielőtt egy másikat Sir Pendleton irányába dob.

– Tudom – suttogom vissza. – Gyenge voltam. Nem voltam senkivel Baxter óta. Emlékszel rá? A srác, aki azt mondta, hogy a szellemek mozgatták őt, hogy a Happy Catbe jöjjön megtalálni az igaz szerelmet, eltekintve attól, hogy igazából csak egy új helyet keresett a marihuána ültetvényének, mivel Cobb Countyban bezárták az üzemét.

– Nem hiszem, hogy akkor ott voltam, de emlékszem, Savannah mesélte, hogy felvette a nevedet a feldolgozóüzeme engedélyére. Mivel korábban már elítélték dílerkedésért.

Szipogok.

– Igen, ő használó volt, nem élvező. Ami szomorú, mert a marihuána tényleg segíthet azoknak az embereknek, akiknek szüksége van rá.

– Az már jó régen volt – mondja csendesen. – És úgy hangzik, mintha ez a dolog Jace-szel sokkal intenzívebb volt, mint a kalandod Baxterrel.

Lebiggyesztem a számat.

– Az volt. Csak egy éjszaka volt, de… igazi volt. És tudom, hogy el kéne felejtenem, hogy valaha is megtörtént, mert Gingernek és a babának szüksége van rá, én meg csak akarom őt.

Megrázom a fejem.

– És próbálom nem akarni őt, de tényleg. Olyan keményen próbálkozom.

– Ó, drágám, úgy sajnálom.

Megölel engem, ami arra emlékeztet, ahogy anyukám ölelt engem még mielőtt beteg lett, mikor még meg tudott ölelni és szorosan tartani, úgyhogy becsukom a szemem, és a légzésre koncentrálok.

Jó levegő be, titkok ki.

Aztán elkezd csiklandani az orrom, és alig tudom visszahúzni magam, mielőtt rátüsszentek Cassie-re, Princessre és Sir Pendletonra.

És tüsszögök.

És tüsszögök.

És tüsszögök.

– Ó, szívem – mondja újra, idedobva egy csomag zsebkendőt.

– Nincs semmi baj – mondom neki. – Csak kitisztítom a titkom maradék részét. Most, hogy már kint van, abba kell hagynom a tüsszögést.

Rám néz azzal a szokásos nem hiszem, hogy ez működik, de akkor is szeretlek nézéssel, és én nem ítélem el őt érte. Az ő agya számokban és számítógépes kódokban működik, nem pedig a lelkünk földhöz való éteri kapcsolatában, és ez így van rendjén. A világnak mindegyikünkre szüksége van az összes különféle tehetségünkkel és adottságunkkal együtt.

George hirtelen kiszalad a szék mögül, vihart kavarva és még több popcornt dobálva, miközben három lábon ugrál a folyosón, még mindig a táskáját szorongatva.

– George! – kiált fel Cassie, miközben rájövök, hogy mi a probléma.

– Princess von Sokatrémísztő!

Átvetődöm Cassie-n, hogy lekapjam a sündisznómat a boroshordóasztal tetejéről. Újra a hátsó lábain áll, a mellső mancsaival szorosan fogja Sir Pendleton farkát, miközben a csípőjét a vastag szőrmének döfködi.

– Nem, nem, kicsi lány, nem maceráljuk a mókusfarkat!

Még mindig pumpálja a medencéjét, mikor lefeszegetem Sir Pendletonról, aki most már határozottan nagyon helytelenítő szögben hordja a kalapját.

– Bocsánat – suttogom neki. – Akit szeret, azt tényleg szereti.

– Ó Istenem, bocsánat – fuldoklik Cassie, annyira nevet, hogy alig kap levegőt.

– Nem hittem el, hogy komolyan gondoltad a mókusdugást.

– Princess, találnunk kell neked egy jobb társat. Egy élőt. Egy nagyon megértő, türelmes, élő társat.

Méltatlankodva dohog, mire a vihogó Cassie lő egy képet kettőnkről.

– Nagyszerű párost alkottok. És érzem, hogy a jön következő sündisznó csúfolós fotó.

Aztán tüsszentek.

És újra tüsszentek.

– Nem működött – mondom, káromkodva a bajszom alatt. – Még mindig tüsszögök, pedig a titkom kint kódorog, egy másik ember agyában izeg-mozog.

– Olivia – mondja gyengéden. – Nem hiszem, hogy az én agyamnak kellett elmondanod. Jace-nek kell elmondanod, hogy érzel.

Pislogok, sokkolva a gondolattól.

– De ő Gingerrel van. Gyereke lesz tőle.

– Igen, így van, de ez a baba nem volt betervezve, és…

Megvonja a vállát, felemeli a kezét tenyérrel felfelé.

– És a világ nem fekete és fehér. És ez lehet, hogy Gingerrel sem teljesen helytálló.

Összeráncolja az orrát.

– Ők ketten…

– Nem lelki társak – suttogom.

– Igen. Fogjuk rá.

A hangszíne alapján arra következtetek, hogy ő nem olyan nagy Ginger-rajongó, mint a város nagy része.

– És csak mert Ginger terhes, még nem jelenti azt, hogy Jace-nek boldogtalanul kell élnie vele ezután. Attól, hogy odáig van érted, még lehet jó apa. Milyen szerencsés lenne a baba, hogy három felnőtt is van – plusz az egész O’Dell család –, akik szeretik őt a teljes szívükkel? Ez nem a csatározásról szól, igaz? Hanem arról, hogy megtaláljuk a módját, hogy boldoguljunk, és a szeretet győzzön.

Rábámulok.

– Úgy beszélsz, mint Savannah.

– Aki azt mondaná, hogy neked címezte, amikor nekem tartotta ezt az előadást.

Leteszem Princesst a játszódobozába, megkerülöm Cassie-t, hogy rögzítsem Sir Pendleton farkát, és átteszem nem elérhető helyre.

– A szerelem nem olyasmi, amit szégyellni vagy titkolni kell, Olivia – mondja halkan Cassie.

– Csak mondd el neki, hogy érzel. Lehetőleg még a szombati esküvőjük előtt.

Megpördülök, a szívem erősen megdobban a mellkasomban.

– Mi van?

Pislog.

– Összeházasodnak. Szombaton. Nem hallottad? Tele van vele a város InstaChat oldala.

– Nem megyek fel rá. Az InstaChat miatt magányosnak érzem magam – mondom vékony hangon.

– Ó, miért? – kérdezi, és kedvesen oldalra fordítja a fejét.

– Mert nem érzem az emberek auráját a számítógépen keresztül. És én szeretném. Én igazi kapcsolatot akarok, szeretem tudni, hogyan éreznek – mondom, és próbálok levegőt venni. Egyre nehezebb lesz meggyőzni a bordáimat, hogy táguljanak. Úgy értem, azt tudtam, hogy Jace és Ginger megpróbálják majd, hogy működjenek párosként, de a “mint egy pár” és a “szombaton összeházasodnak” az két teljesen különböző dolog.

A gondolattól pánikszerűen folynak ki a szavak a számon.

– Jace még nem áll készen rá, Cassie. Nem házasodhatnak össze. Az egy katasztrófa lenne. Tudom.

Gyengéden a vállamra teszi a kezét.

– Egyetértek. De ez még nem történt meg. Még nem késő, hogy megfordítsd. Tudom, hogy Jace a legjobbat szeretné tenni, de ebbe nem tartozhat bele egy esküvő. Talán te át tudnád beszélni vele ezt, nem? Nagyon jó vagy abban, hogy eljutsz az emberekhez.

Igaza van.

És melyik baba nem lenne szerencsés, ha több ember is lenne, akik szeretik őt?

Én az lennék. Én szeretném Jace babáját a teljes szívemmel.

Cassie-re mosolygok, aztán újra tüsszentek.

– És komolyan, menj el vele orvoshoz.

Pittyen a telefonja, mire elmosolyodik.

– Nem gond, ha lelépek? Ryannek dupla műszakja volt ma reggelig, és végigaludta a napot. Nem igazán láttuk egymást hétfő este óta.

– Menj! – Elhessegetem a kezeimmel. – És köszi a levest. És hogy meghallgattál. És kérlek ne..

– Mondd el senkinek – bólint, szemei jelentőségteljesen elkerekednek. – Naná, hogy nem. Ez a te dolgod és Jace-é. Csak szólj, ha megint hallgatóságra van szükséged, rendben?

– Te vagy a legjobb lelki testvér az egész világon. – Szorosan megölelem.

– Te is eléggé orrfacsaróan fantasztikus vagy – mondja, és viszonozza az ölelést.

És amikor elmegy, még mindig tüsszögök, de nem vagyok lehangolva.

Mert igaza van.

Még nem túl késő ezt megfordítani, vagy elmondani Jace-nek mindent, ami a szívemet nyomja.