27. - 28. - Epilógus

 

HUSZONHÉT

 

 

 

Jace

 

 

 Fordította: Tobys

 

A bohóciskola?

– Ez csak egy kibaszott vicc lehet – mormogja Blake.

A város szélén leraktam a kocsimat – aggódtam, hogy Ginger észrevette a visszapillantó tükrében, hogy követem –, de Blake csak néhány háztömbnyire volt tőlem. Felhívtam, hogy eredjen a nyomába, aztán átkocogtam ide, hogy a végső célpontján találkozzunk.

Most éppen azt figyeljük, ahogy a legközelebbi épület ajtaján matat a kulccsal, egy fémfalú monstrumén, amelybe gyerekkoromban egyszer bementem egy tornaórára, majd közöltem a szüleimmel, hogy soha többé nem megyek egy bohóc – vagy akár egy bohócról készült kép – közelébe.

Kurvára kirázott a hideg a helytől.

És nem én vagyok az egyetlen. Ez folyamatosan visszatérő témája a beszélgetéseknek a bárban.

Terveznek valamit azzal a régi cirkusszal? kérdezi majd valaki.

Pszt, válaszol valaki más elkerülhetetlenül. Az első szabály, ha kísértetjárta bohóciskola van a városodban, hogy ne beszélj a kísértetjárta bohóciskoláról.

Aztán majd arról vitatkoznak, hogy lehet-e kísértetjárta az iskola, ha ott valójában nem haltak meg bohócok – visszatérhetnek-e a máshol meghalt bohócok, hogy kísértsék azt a helyet, amely arra ösztönözte őket, hogy valami olyan kibaszott valamivé váljanak, mint egy bohóc?

– Mi a fenét keres itt? – mormolja Blake a fejét csóválva.

– Azért van értelme – mormolom vissza. – És ez a bizonyíték, hogy Chester is benne van. Nem ő örökölte ezt a zűrzavart az anyjától, amikor az lelépett a városból?

Megmerevedik mellettem, ahogy pengeéles agya végig követi ezt az infót a logikus következtetésig. – Bassza meg, Jace! Nem lehetsz itt!

– A faképnél hagyott menyasszonyomat követem. Bárhol lehetek, ahol ő is ott van.

Ginger kicsukja az ajtót. Kinyitja, de még mielőtt beléphetne, egy hosszú szőke hajú forgószél robban ki a bejárati ajtón.

– Te! – sikoltja Ginger.

Olivia.

Olivia!

Futásnak eredek, miközben Olivia megpördül, és tágra nyílt szemekkel Gingerre néz.

– Princess! Mit csináltál Princesszel?

– Kidobtam a testét a szemétbe, ahová majd a tiédet is fogom!

Érzem, ahogy a félelem gyökeret ver Oliviában, de közel vagyok, és nem hagyom, hogy bárki bántsa őt. Remélhetőleg ő is érzi ezt. Gyorsabban kezdek futni Blake-kel a sarkamban, gyorsan elfogyasztjuk a távolságot a két nőhöz, de mégsem vagyunk elég gyorsak.

Mielőtt elérnénk őket, Ginger Olivia felé veti magát, aki félreugrik az útból, megpördül, és tőlünk eltávolodva, szaladni kezd a terepen.

Ginger felemeli a menyasszonyi ruhája alját, és szintén futni kezd.

Olyan épületek között vagyunk, amelyekről hámlik a kék, piros és sárga festék, félig lerombolta őket a tornádó, amely tizenöt évvel ezelőtt éppen csak elkerülte a várost. Az egyik épület oldaláról egy ütött-kopott bohócarc nevet ránk, miközben elfutunk mellette, és esküszöm, hogy gúnyolódva nevet rajtam, hogy elkésem a nő megmentésében, akit szeretek.

– Állj! – kiáltom, de úgy tűnik, egyik nő sem hallja meg. Valószínűleg azért, mert Olivia azt kiabálja: – Segítség! Kérem! Segítség! – míg Ginger azt rikácsolja: – Elkaplak, te házasságroomboló ribanc! És amikor megteszem, kitekerem a vézna nyakadat!

– Állampolgári letartóztatás! – kiabálja Blake. – Hagyd őt békén, Ginger! Különben még jobban megszívod, mint amennyire már így is megszívtad!

Olivia hátrapillant a válla fölött Blake hangjára. A tekintetünk összeakad, és ő megbotlik. Blake és én már a közelükben vagyunk, de a megtorpanása elég időt ad Gingernek, hogy egy vad kiáltással a hátára ugorjon.

A szívem vele együtt rándul, mintha egyenesen ki akarna ugrani a mellkasomból.

Mi van, ha kés van nála?

Vagy egy pisztoly.

Vagy egy kő.

Vagy... bassza meg!

– Ginger! A baba! Gondolj a babára! – kiabálom.

– Nem terhes! – kiáltja Olivia, és Ginger kezét csapkodja, miközben körbe forog, és úgy cipeli az őrült vörös hajú nőt, mint egy hátizsákot.

Az idő lelassul, ahogy a szavai elérnek.

Behatolnak.

Átrobbannak a koponyám hátsó részén.

Nem terhes. Ginger nem terhes?

– Csak megjátssza! – kiáltja Olivia. – Soha nem is volt gyereke, az egész csak egy trükk volt. Egy termékenységi specialistához jár. És macskaalmot cserél. És hazudik neked!

Ginger megragadja a hajánál fogva, és hátrarántja a fejét, amitől átjárja a düh a testemet.

– Fogd be a szád, te ribanc! Fogalmad sincs, miről beszélsz!

– Engedd el, Ginger! – A pulzusom a fülemben cseng, lesprintelem az utolsó néhány métert, és megragadom Ginger csuklóját, mielőtt újra megrángathatná Olivia haját. – Hagyd abba! – sziszegem. – Azonnal hagyd abba!

– Jace, bántani akar! – mondja Ginger, és úgy elerednek a könnyei, mintha megnyitott volna egy csapot, miközben a lábával úgy kapaszkodik Oliviába, mintha a világ legnagyobb bébi üvöltőmajma lenne. – Bezárt a bohóciskolába...

– Elég a hazugságokból, Ginger! Hagyd-ooh-abba! – Megpróbálom lerántani Oliviáról, és közben kapok egy könyököt a hasamba. Blake is odalép, átkarolja Ginger derekát, de a nőnek acélos a szorítása, és olyan gyűlölet ég a szemében, amilyet még sosem láttam, és bassza meg!

Bassza meg!

Olivia combján, a kis horgolt ruhája alatt vér kenődött el.

Vérzik.

Kibaszottul vérzik!

– Kitépem az összes hajszálát a hülye hazug fejéről! – rikácsolja Ginger.

– Hagyd abba, kérlek! – könyörög Olivia. Könnyek szivárognak a lehunyt szemeiből, és ez összetöri a szívemet. Szeretném átölelni, elvinni ebből az őrülettől, biztosítani neki a szükséges orvosi ellátást, és megígérni neki, hogy soha többé nem leszek hülye.

De nem tehetek semmit, hogy jobb legyen, amíg nem szedem le róla Gingert.

– Ennek se így, se úgy nem lesz jó vége, Ginger! – mondom. – Engedd el!

– Segíthetünk rajtad! – kiáltja Olivia, és összerezzen a fájdalomtól.

– Jézusom, Ginger, gondolj a babára! – mondom kétségbeesetten. – Ha tényleg terhes vagy, ahogy mondod, akkor veszélybe sodrod a babát!

Végül eléggé meglazul a szorítása, hogy le tudjam rángatni Oliviáról, és átadjam Blake-nek. Abban a pillanatban, ahogy Ginger lekerül róla, Olivia térdre rogy, és a hasát szorongatja.

Lehuppanok mellé, és átölelem a vállát.

– Most már biztonságban vagy – suttogom. – Megsérültél? Hol fáj? Vérzel, Liv! Hol fáj?

– A-tikkadt-megviselt-gyomrom… – suttogja.

– Nocsak, nocsak, nocsak, mi van itt? – szólal meg vontatottan mögülünk egy idegesítően ismerős hang, amitől összeszorul a seggem. – Két O’Dell fiú nőket bántalmaz? Uraim, mindketten le vannak tartóztatva!

Megfordulva Chestert látom, amint vigyorogva közeledik felénk, és két bilincs leng az ujjai között.

– És a nőt is! – kiáltja Ginger. – Olivia megtámadott engem, Chester! Miatta fogom elveszíteni a gyerekemet!

– Nincs is baba! – Olivia megfogja a kezemet, és felnéz rám, az arca olyan sápadt, hogy látom az eret a homlokán. – Nincs kőkemény bizonyítékom, ebben igaza van. De Jace, tudom, hogy csak színlel! Minden egyes sejtemmel tudom!

Gingerre nézek.

Ő is sápadt, de a szemei dühtől ragyognak.

– Jacey, ne hallgass rá! – mondja Ginger zihálva, és fél oktávval magasabban a kelleténél. – A nőkön nem látszik négy vagy akár öt hónapos korukig. Különösen az első terhességeknél.

– Csinálj egy tesztet! – mondja Olivia. – Most rögtön! Bemegyek veled a drogéria női mosdójába.

Ginger újabb két árnyalatot halványul, de nincs több időm arra pazarolni, hogy megpróbáljam kitalálni, mi a fene folyik vele. Akár terhes Ginger, akár nem, úgy tűnik, tökéletes egészségnek örvend – legalábbis fizikailag. Olivia viszont vérzik, és elkezd remegni mellettem.

– Elviszem Livet a kórházba – mondom Blake-nek. – A többit majd később kitaláljuk!

– Te nem mész sehova, csak le a földre! – parancsolja Chester. – Te és a fivéred! Nem mindennap bilincsellek meg kétszer, te patkányképű seggfej! Ezt a szart is élvezni fogom!

Nem veszek róla tudomást, egyrészt mert úgy érzem, mintha átgázoltak volna rajtam egy tüskés sziklával, ami folyton visszatér, másrészt mert Olivia nyögdécsel, miközben talpra segítem.

– Ne, Jace! – Ginger belekapaszkodik a karomba, és erősen megszorít. – Maradj! Meg tudjuk ezt oldani, tudom, hogy meg tudjuk!

– Végeztünk! – mondom. – Engedj el!

– Jobb, ha tudod, hogy nem hagyhatsz el, Jace O’Dell! – sziszegi. – Soha nem fogsz találni senkit, aki fele olyan jó lenne, mint én! Főleg nem ezt a vézna ribancot!

– Jézusom, fogd be, Ginger! – mondja Blake. – Teljesen elment az eszed? – Ő is sápadt, a szemei tágra nyíltak, de most nem tudok a fivérem miatt sem aggódni.

Nem, miközben Olivia teste forróságot sugároz, a lélegzetvétele felszínes, és még több vér csorog le a halvány lábán.

– Azt mondtam, hasra! – vakkantja Chester.

Elmegyek mellette. – Dugd fel, Chester! Oliviának orvosi ellátásra van szüksége!

– Orvosi ellátásra van szükségem! – sikoltozik Ginger. – Megtámadott!

– Állj meg, Jace! – kiabálja Chester. – Mindhárman le vagytok tartóztatva!

– El fogod veszíteni a jelvényedet – morogja Blake. – Miért? Gingerért? Megéri ő ezt, Chester?

– Itt én vagyok a törvény! – csattant fel a férfi. – Én mondom meg, ki kerül rács mögé. És én mondom, elegem van az egész kibaszott családodból. Mindannyian börtönbe kerültök. Még az a tűzoltó seggfej is. Különösen az a tűzoltó seggfej, azért, amit a főnököm előtt tett.

És most az a tűzoltó seggfej is felénk rohan, Cassie-vel, Hope-pal és Briggs seriff-fel...

És – mi a fasz?

Chewpaca, az alpaka pórázon üget mögöttük, és hatalmas muh-t ad ki, amitől Chester megugrik.

– Jó Chewpaca – mondja Hope. – Tudtam, hogy megtalálod. Jó orrod van, fiam.

Az alpaka póráza megfeszül, ahogy Olivia felé irányul.

Szorosabban átölelem.

– Ne most, pajtás! – mondom az alpakának. – Tudom, hogy szereted Livet, mindannyian szeretjük, de be kell vinnünk a kórházba.

Ginger rángatózik Blake szorításában, miközben ő erősen tartja a könyökét, nehogy másnak is fájdalmat okozzon.

– Seriff! – sikoltja. – Seriff, meg akarnak erőszakolni, és bántani akarják a gyerekemet!

– Neked nem lesz gyereked, Ginger! – csattan el Blake. – Add már fel!

– Hazugság!

– Liv? – mondom, ahogy hozzám dől. – Liv? Olivia?

De nem válaszol, és egy pillanattal később a térdei is megroggyannak.

– Mi a fene folyik itt? – követeli a seriff, de nem veszek róla tudomást, és Oliviát a karjaimba kapom.

Kétségbeesés marcangol.

Forró a csaj. Annyira forró. A feje hátraesik, és a lélegzete sem jó. – Ryan. Ryan! Segítség!

Ellöki Chestert az útból, és felém siet, a válla fölött kiabálva: – Cassie, hívd a 911-et. Tudod, mi a szokás!

– Lángol – mondom.

– Hőguta. – A közeli fák felé mutat. – Árnyékba. Most!

Árnyék. Igen. Árnyék.

És szerelem.

Olivia azt mondaná, hogy a szerelem mindent meg tud gyógyítani.

– Szeretlek, Liv! – suttogom, miközben a fákhoz futok vele. – Tarts ki, Napsugár. Csak tarts ki a kedvemért! Minden rendben lesz! Ígérem!

Kérlek. Kérlek, légy rendben!

Rendben kell lennie.

Egyszerűen muszáj.

HUSZONNYOLC

 

 

 

 

Jace

 

 

 

 Fordította: Shyra

Utálom a kórházakat. Bűzlenek, mint a várakozások, a papírmunka és a betegség, mindez elrejtve egy beteges, örökzöld antiszeptikus spray alatt, ami olyan szagot áraszt, mint a rosszul sikerült gin. A váróteremben a székek a létező legkényelmetlenebb ülést biztosítják és kőkemények, és a személyzet elítélő pillantásokat vet rád, mert túl sokszor láttak már hülye sérülések miatt, amiket akkor szereztél, amikor hülye gyerek vagy részeg idióta voltál.

És – ezen az estén – különlegességként egy seriffhelyettes őrzi a bejáratot, nehogy megpróbáljak lelépni a városból, mielőtt tisztázzák, mi történt ma délután.

Ma délután?

Lehetetlennek tűnik, de csak tíz röpke órával ezelőtt ébredtem fel Olivia fészerében, és azt hittem, ma kezdődik az életem hátralévő része. Most pedig a sürgősségin kezelik, isten tudja, hogy mivel, és nem engedik, hogy lássam.

De legalább George itt van, hogy elterelje a figyelmünket a gondjainkról.

Kibaszott George.

Ott ül Ryan mellett, popcornt eszik az automatából, és bohóc sapkát visel a fején.

– George elvezette Hope-ot néhány cicához az épületben – mondja Ryan, miközben a telefonját pásztázza. – Ő egy hős. A macskamama túl sovány, és valószínűleg nincs elég teje, így még épp időben eljutottak a kicsikhez.

Rá szegezem a tekintetem. – Ez nagyszerű. De hogy a faszba van Olivia?

– Ahogy már mondtam, a mentőben tért magához. És adtak neki infúziót. Rendbe fog jönni. És azt mondta a mentősöknek, hogy George őt is megmentette. Segített neki megtalálni a kiutat.

Feltápászkodom, és járkálok. – Szeretem őt – mondom neki.

– Tudjuk.

Az ujjammal mellkason bököm. – Tegnap még azt akartátok, hogy valaki mást vegyek feleségül.

Sóhajt, és a hajába túr. – Jace, én nem akartam, hogy azt tedd. De tudtam, hogy csodálatos apa leszel, és jogi védelemre volt szükséged, hogy biztosítsd, hogy nem tarthatja távol tőled a gyereket.

– Szerinted Ginger tényleg megjátssza a terhességet? – kérdezem. Nehéz kimondani a szavakat. Nem tudom, hogy Oliviának igaza van-e, de ha igen, akkor egyszerre vagyok megkönnyebbült és csalódott.

Minden reményem és álmom a gyerekkel kapcsolatban – baseballra, balettre vagy focira vinni, rajtakapni, amint kioson, mert minden trükköt ismerek, és nem hagyom, hogy a gyerekem megismételje a hibáimat, születésnapok ajándékokkal és süteményekkel –, ezek mind elpárolognak.

Mert van értelme.

Ginger állítólag már több mint három hónapos, és a hasa még mindig olyan lapos, mint Mexikóban volt. Nincs reggeli rosszullét. Nincs kívánósság. Ha hozzávesszük a csábítási kísérleteit, és azt a tényt, hogy a ma délutáni dráma közepette egyszer sem kérte, hogy menjen orvoshoz, akkor bajt szimatolok.

Egy vörös hajú, egyáltalán nem terhes nő személyében.

– Láttál már valamikor pozitív tesztet? – kérdezi Ryan.

Megrázom a fejem. – Nem. Megbíztam benne.

Olyan hangot ad ki, amiről tudom, hogy azt jelenti, te seggfej, mindig meg kell nézni a terhességi tesztet, pedig eddig még egyikünknek sem kellett erre gondolnia.

– Helyesen akartam cselekedni – mondom védekezően.

Feláll, és megveregeti a vállamat. – Tényleg helyesen cselekedtél. Tudod, milyen büszkék vagyunk rád mindannyian? A tinédzseréveid pokoliak voltak, de visszaterelted az életed a helyes útra. Most már a saját vállalkozásodat vezeted, saját otthonod van, és vállaltad a felelősséget, amikor a párod közölte, hogy terhes. Te a jófiúk közé tartozol, Jace, akár tetszik, akár nem. Úgyhogy nyeld le és vállald fel.

A telefonja ismét rezeg, és mindketten lenézünk.

– Ó, nézd. Princessnek úszómedencéje van. – Megdönti a telefont, hogy láthassam a képet, amit Cassie küldött Princess von Sokatrémisztőről, amint a Hope irodájában lévő ketrecben lévő széles, sekély vizes tálat szaglássza.

– Tudja Olivia, hogy jól van? – kérdezem.

Bólint.

Nem ülhettem vele a mentőautóban, mert csak családtagok jöhetnek, Mr. O'Dell. Ryannek sikerült beosonnia azzal az ürüggyel, hogy ő az elsősegélynyújtó.

– Mr. O'Dell?

– Igen? – Ryan és én is megpördülünk, és egyszerre válaszolunk.

Belekönyökölök a hasába, mire ő szégyenlősen vigyorog. – A szokás. Bocsánat. Csak rajta.

A nővér felém biccent. – Ms. Moonbeam látni szeretné önt.

Sietek utána, többször is rálépek a cipője hátuljára, miközben végigvezet a kanyargós folyosón a szobáig, ahol Olivia egy ágyon pihen. – Bocsánat – motyogom. – Legközelebb, ha a Vadsünben jár, én állom az italt. Disznó. Vaddisznó.

Behúzza körülöttünk a függönyt. Olivia mellé sietek.

– Szia, hogy vagy? – Kisöpröm a haját a sápadt arcából, és rám mosolyog. – Jobban vagy?

– Sokkal jobban – ragyog fel rám – Köszönöm. Hogy megmentettél.

Elfojtok egy nevetést, mert még mindig olyan sápadt, és sötét karikák vannak a szeme alatt, és infúzióra van kötve, és egy kórházi köpenyt visel, amitől nevetségesen törékenynek tűnik, és én kurvára aggódom érte, hogy a szívem majd' megszakad. – Magadat mentetted meg, Sunshine.

– A barátaim segítségével.

Megszorítom a kezét, megsimogatom a haját, megcsókolom a homlokát egyszer, kétszer, mert lehetetlen levenni róla a kezem. Annyira örülök, hogy jól van. – Annyira sajnálom, Liv. Nem kellett volna egyedül hagynom téged ma reggel.

– Így kellett-ha-ha-ha-hapci! – Megrázza a fejét, majd kedvesen rám mosolyog. – Hogy legyen – fejezi be suttogva. – Egy szükséges rossz.

Megrázom a fejem. – Nem, sosem szükséges, hogy fájdalmat okozzanak neked. Soha.

Megvonja könnyedén a vállát. – A fejlődés mindig fájdalmas. Néha csak kicsit, néha nagyon, de a végén a túloldalon jövünk ki belőle, és jobbak leszünk tőle.

Lehajolok, és újra megcsókolom. – Te egy szent vagy, asszony.

– De te jól vagy, ugye? Ahogy Ryan mondta? – suttogja, miközben végigsimít az arcomon. – Nem tudtam, hogy téged is bántanak-e.

Megrázom a fejem. – Nem, nem bántottak. Mármint azon kívül, hogy bántottak téged.

A függöny elhúzódik, és egy másik nővér dugja be a fejét. – Ms. Moonbeam? Még egyszer meg kell mérnünk a lázát.

Célzottan rám néz, de Liv erősen megragadja a kezemet. – Maradhat. Ő családtag.

Család. Nem tudom, mivel érdemeltem ki őt, de a szívem dagad a hálától, a szeretettől és a boldogságtól.

– Szeretlek – mondom neki halkan.

– Szeretlek-ha-ha-hapci!

– És te tüsszentesz a legcukibb módon.

– Kezd idegesíteni. – Ráncolja az orrát, és nagyra nyitja a száját a lázmérőnek.

– Az arcüregek kiszáradása teljesen normális tünet, és gyakran vezet tüsszögéshez. Bár azt mondanám, hogy önnél ez egy extrém eset – mondja a nővér. – Az orvos felírhat egy orröblítőt, és a sok folyadéknak segítenie kell. Persze a baba megérkezéséig úgyis szüksége lesz az extra folyadékra.

Olivia félrenyelte a lázmérőt.

A fejemet elfordítva a nővérre bámulok. – Mi köze van Ginger terhesség színlelésének ahhoz, hogy Olivia tüsszög és folyadékra van szüksége?

Megesik, hogy újkeletű hókuszpókuszok történnek, de nem egy kórházban.

És Ginger színlelt.

Nem igaz?

Bassza meg. Nem tudom rávenni, hogy pálcikára pisiljen. És még ha meg is tenném, vannak egészségügyi törvények, amik azt jelentik, hogy nem kell megmutatnia az eredményt.

A nővér értetlenül bámul vissza rám, mintha őrült lennék, mert, legyünk őszinték, ez nem egy normális kérdés volt. De ez nem volt egy normális nap, sem nekem, sem Oliviának.

– Baba? – kérdezi Olivia.

Most a nővér szemei kerekednek el. – Ó, nem – motyogja. – Nem mondták el önnek?

– Ki... mi... hahahapciii?

Az ápolónő újabb szó nélkül elkacsázik a függöny mögé.

– Jace? – suttogja Olivia. – Miről beszél?

Letelepedem mellé az ágyra, és magamhoz húzom, vigyázva, hogy ne bántsam az infúzióját, a szívem egy teljesen más dimenzióba költözik. Egy reményteljes, talán-csodák-valóra-válnak helyre.

Mindketten a függönyt bámuljuk.

– Szeretlek – mondom újra, mert ez a legigazabb dolog, amit valaha mondtam, és tudom, hogy soha nem fogom megunni, hogy ezt mondjam neki. És mert talán...

Csak talán...

Megszorítja a combomat. – Én is szeretlek.

A függöny suhog, és egy középkorú orvos lép be a szobába, aki szerintem egykor a karomat tette helyre, miután lezuhantam egy pajta tetejéről. – Ms. Moonbeam. A nővér azt mondja, hogy ön... Uram, ha ki tudna fáradni egy pillanatra.

– Nem – mondjuk Oliviával együtt. Rám mosolyog. – Ő marad. Ő családtag.

– Te vagy a mindenem – mondom halkan, de határozottan.

– Biztos ebben? – Az orvos úgy néz ránk, mintha tudná, hogy huszonnégy órával ezelőtt még menekültem az elől, hogy elvegyem a gyermekem anyját, aki valójában nem is várja a gyermekemet.

Basszus, az életem őrületes.

– Azt akarom, hogy itt legyen. Nem számít, mit mond – mondja neki Olivia.

A férfi bólint. – Oké. A nővér azt mondja, senki sem mondta el a medencevizsgálat eredményét. A vérzés miatt. Elnézést kérek érte. Kevés a személyzetünk, túl sokan vannak távol a nyári influenza miatt.

Homlokát ráncolja, és hozzám hajol.

A szívem a torkomban dobog, mert a baba és a vérzés nem illik össze. Ezt még én is tudom.

– De minden rendben van – biztosítja őt. – És a vérzés normális a terhesség korai szakaszában. Csak szeretnénk, ha...

– Terhesség? – suttogja. – Terhes vagyok? Én?

– A vérvizsgálat most erősítette meg – mondja a férfi, miközben fáradtan pislog. – Sajnálom, nem tudtam, hogy maga...

– Terhesség? – ismétlem meg, száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy jól hallom.

Zavartan mocorog. – Ms. Moonbeam, ha ezt inkább négyszemközt szeretné megbeszélni...

– Nem. Ő marad. – Kétszer tüsszent, aztán újra felnéz rá. – Mondjon el mindent, kérem.

A doki még egy pillanatig habozik, mielőtt sóhajt, és azt mondja: – Nos, a hormonszintek alapján úgy hathetes lehet. Bár a biztonság kedvéért szeretnénk elvégezni egy ultrahangot, mielőtt hazaengedjük, hogy ellenőrizzük a baba szívverését, mielőtt elmegy.

Hat hét.

Hat hét.

– Aznap este történt a bárban – mondja, és összetalálkozik a tekintetünk. – Biztos elszúrtuk az óvszerrel, mert én nem... És nem is voltam, már régóta nem... És hát te... mi...

– Igen. – A szemem égni kezd, és hirtelen szinte képtelen vagyok nyelni. – Azok vagyunk – zihálom.

– Gyereket várunk. Egy emberi babát. – Gyönyörű szája mosolyra ível, és napsugaras mosolya bevilágítja az egész szobát, ahogy mindig is szokta, amitől elkezdek röhögni, mint egy átkozott bolond.

Egy boldog bolond.

A legboldogabb bolond a világon.

– Hát, nem valószínű, hogy mosómedve lesz – feleli mosolyogva a doktor. – Úgyhogy úgy tűnik, ez jó hír.

– Igen! – kiált fel Olivia. A szempillái megrebbennek, és felém fordul. – Igaz? Úgy értem... ez az. Ugye? Ezért nevetsz? – kuncog, és erősebben belekapaszkodik a kezembe.

Nem tudok beszélni, ezért bólintok. Sokszor.

Aztán szorosan magamhoz húzom, és megcsókolom ezért.

Ez… Oliviával? Az, hogy az én gyerekemet várja? A mi babánkat?

Semmi sem volt még ilyen jó.

– Annyira boldog vagyok – sikerül végül kimondanom.

– Én is! – Tüsszent egyet, aztán felnevet. – Kisbabánk lesz. Alig várom, hogy elmondjam Princessnek és Sir Pendletonnak. Nagyon fognak örülni.

– Szeretlek – mondom neki újra.

– Ó! És a szüleidnek is. És Cassie-nek, Ryan-nek és Blake-nek. És Hope-nak! El kell mondanom Hope-nak. – Összeráncolja a homlokát. – De várnunk kellene? Úgy értem, amíg nem vagyunk biztosak benne, hogy minden száz százalékig... rendben van?

– Egészen biztos, hogy minden rendben van – biztosítja a doki. – De felvisszük az ultrahangra, amint le tudnak hozni ide egy tolószéket. Hadd lássák a villogó fényt.

Harminc perccel később egy aprócska képernyőn villogó fényt nézünk egy sötét szobában, miközben Olivia megragadja a kezem, én pedig rögtön vissza is markolom az övét.

Ez a babánk szívverése.

Gyermekünk lesz.

Úgy érzem magam, mint a világ legszerencsésebb embere.

– Igazságot fogok neked szolgáltatni, Liv – suttogom.

– Már megtetted – suttogja vissza. – Nekem csak te kellesz.

– A tied vagyok, Sunshine. Az egész énem. Örökre.

 

EPILÓGUS

 

 

 

 

Olivia

 

 

 

 Fordította: Shyra

Az esküvő szükségtelennek tűnik – Jace az én szívemben a férjem az óta az éjszaka óta, amikor a Vaddisznóban szeretkeztünk.

De szeretem az ünnepeket, a boldogságot és a családot, és pontosan ezt ünnepeljük ma az O'Dellék hátsó kertjében.

– Hát nem izgalmas, Princess? – Az én édes kislányom – apró koszorúslányruhában, a mellettem lévő keskeny asztalon pihenő virágszirmokkal teli kosárkában hűsöl – halkan morog, bizonyítva, hogy nagyon örül, hogy részese lehet az ünnepségnek.

Most, hogy a gonosz exét, a Quillie Nelson néven ismert, bántalmazó sündisznófiút elszállították egy rehabilitációs intézetbe – és Chester elvesztette a tenyésztői engedélyét, amiért otthagyta Princesst a parkban –, a kislány jól érzi magát.

És már szinte egyáltalán nem is dögönyözik. Legalábbis Sir P-t nem, bár az új plüss mosómedve játékát nagyon szereti.

– Annyira örülök, hogy itt vagy – motyogom, és megsimogatom a virágkoronája alatti tüskéit. – Apa és én a kezdetektől fogva veled vagyunk. Te is családtag vagy.

– Hát persze, hogy az. – Cassie felsiet a veranda lépcsőjén, és mellém lép a folyosóra, a virágokkal díszített udvar és a drágakövekkel kirakott fogadóasztalok mögötte úgy néznek ki, mintha egy tündérmeséből léptek volna elő – abból, ahol a hercegnő felébred, és rájön, hogy a valóságban a hercege még jobb, mint az álmaiban.

Alig várom, hogy láthassam Jace-t, hogy megcsókolhassam, és örök hűséget ígérhessek neki, és ezt minden egyes szívdobbanásommal komolyan is gondolom.

– Majdnem elkészültél? – kérdezi Cassie, és a homlokomra pillant, mielőtt átkiabálna a vállam felett: – Van, szükségünk van rád! Virág vészhelyzet! A koronák elgörbültek!

Nevetek. – Biztos vagyok benne, hogy ez nem vészhelyzet. Jace akkor is szeretni fog, ha görbe a koronám.

Rám vigyorog, csillogó szemekkel. – Hát persze, hogy szeretni fog. Ó, Istenem, végig fogom sírni az egész ceremóniát, igaz?

– Ha igen, akkor is örömkönnyek lesznek – mondja Savannah, miközben besiet a konyhából, ahol éppen az utolsó simításokat végezte egy olyan gyönyörű tortán, hogy szinte utálom megenni.

De megeszem, mert majdnem annyira szeretem a tortát, mint ezt a két csodálatos testvérbarátnőt.

– Annyira örülök, hogy hazajöttél látogatóba – mondom, és újra megölelem Savannah-t, pedig már legalább egy tucatszor szorítottam meg az édes lényét, mióta tegnap leszállt a repülője.

Ő viszonozza az ölelést. – Én is! Most hajolj le a magassági kihívásokhoz, gyönyörűségem – mondja, és felemeli a karját, hogy óvatosan eltolja, és újra feltűzze a rozmaringból készült koronámat, amely az anyámra való emlékezés jegyében készült, a levendulát az odaadásért és a házasságom harmóniájáért, és a legszebb lila rózsákat a szerelem első látásra miatt készült.

Jace és én szerelem voltunk első aura-látásra, de a talán első látásra is megteszi.

– Tessék. Tökéletes. – Savannah felpislog rám, az energiáján ismét végigfut a szomorúság szikrája, ugyanaz, amit tegnap este vettem észre, amikor teáztunk és csajos beszélgetést folytattunk, és amit nem tudok eltüntetni az ölelésből. – Annyira örülök neked, Livvy. – Megfogja a kezem, és mindkettőt határozottan megszorítja. – Annyira boldog vagyok. Jace nyilvánvalóan teljesen benne van ebben, és imádom, hogy mennyire védelmez téged.

– Rosszabb, mint Ryan – mondja Cassie mosolyogva. – Minden reggel elviszi őt a munkahelyére, hogy ő és Princess mindketten az oldalkocsiban ülhessenek, és nézhessék a világot.

– Nagyon figyelmes – mondom pironkodva. A figyelmes nem elég erős szó arra, hogy milyen alaposan szeretett ma reggel, mielőtt végre kiengedett az ágyunkból, hogy az esküvő előtt pedikűrözni menjek a legjobb barátnőimmel.

– Hát, nem igazán hibáztathatod érte, hiszen Ginger és Chester odakint kóborol az utcán, és veszélyeztetik Happy Cat biztonságát és tisztességét világszerte – mondja Cassie, kinyitja a karját, amikor Hope a tornácról besurran az előszobába, és magához húzza egy oldalölelésre.

– Miről beszélünk? – kérdezi Hope, kissé kifulladva. De ő lesz az esküvői szertartásvezető – és ő a felelős azért, hogy Chewpaca felöltözzön, hogy vőfélyként végigvonulhasson az oltár előtt –, és az utolsó pillanatig is az utolsó előkészületekkel van elfoglalva.

A napraforgómintás ruhájában azonban még mindig gyönyörűen néz ki, és figyelemre méltóan friss, tekintve, hogy ma is majdnem hraminc fok van. Augusztus Georgia államban nem ideális esküvői idő, de a hőségnél és a páratartalomnál sokkal több kell ahhoz, hogy elszálljon a kedvem.

– Arról a hülye bíróról beszélünk, aki kiengedte Gingert és Chestert óvadék ellenében a tárgyalásuk előtt – mondja Cassie szipogva.

Hope felvonja a szemöldökét. – Ó, persze. De nem hiszem, hogy bármelyikük is újra megpróbálkozna bármivel is. Nem is tehetnék, tényleg. Ha csak rosszul tüsszentenek, Ruthie May kiteszi az InstaChatre, mielőtt még idejük lenne zsebkendőért nyúlni.

Savannah ismét megölel. – Uhh. Még mindig nem tudom elhinni, hogy az a szociopata bezárt téged a bohóciskolába. Mármint, mindig is tudtam, hogy nem egészen normális, de jézusom...

Megborzong, és a szívem egy kicsit megugrik a fogvatartás emlékére, de hamarosan visszaáll a normális ritmusba. Mert Hope-nak igaza van – sem Ginger, sem Chester nem jelent már fenyegetést.

Ginger mindig is manipulatív cselszövő lesz, de aznap, amikor letette az óvadékot, Jace találkozott vele egy kávéra, hosszasan elbeszélgettek, és olyan megállapodásra jutottak, ami megnyugvással töltötte el.

Nem kérdeztem, mi volt a megállapodás, de tekintve, hogy elvesztette az állását, minden hitelességét, és Chester bevallotta, hogy spermát adományozott, hogy segítsen neki teherbe esni, hogy Jace-t rávegye, hogy feleségül vegye, tovább bemocskolva a jó hírnevét, bízom benne, hogy tanult a hibáiból. És ha akár ő, akár Chester megszegi a távoltartási végzést, amit Jace kért ellenük, azonnal vissza fognak menni a börtönbe.

Újra biztonságban érzem magam Happy Catben, ahogy mindig is éreztem, és ahogy remélem, hogy a családom még sok-sok éven át fogja.

– Nagyon szeretem Ruthie Mayt – teszi hozzá Hope egy sóhajjal. – De még jobban szeretném, ha nem találgatna nyilvánosan a szerelmi életemről.

– De ő egy jószívű fontoskodó – mondja Cassie. – És mivel Savannah tegnap felajánlotta neki a Sunshine Toys vezérigazgatói posztját, hamarosan túlságosan leköti a munka, hogy a legszaftosabb, legfontosabb pletykákon kívül mással is foglalkozhasson.

– Csodás! Alig várom, hogy a nyár végére ismét a feledés homályába vesszen. – Hope leszed egy szöszdarabot a ruhámról, egy lenyűgöző, vintage csipkés darabról, amit anyám választott, amikor terhes volt velem, mielőtt rájött, hogy az esküvő nem szerepel a sztorijában.

A lelke mindig velem van, de ma még közelebb vagyok hozzá. Tudom, hogy nagyon örül nekem. És Jace-nek. És ennek a drága kislánynak, aki jövő tavasszal csatlakozik a családunkhoz.

– Hé, lányok! – kiáltja Mrs. O'Dell, integetve a tornác lépcsőjének aljáról, zöld szemei csillognak, rózsaszín orcái pedig ma még rózsaszínűbbek az izgalomtól. – A vőlegény akkor áll készen, amikor a menyasszony is. – Egy puszit fúj felém. – Gyönyörű vagy, drágám. Annyira boldog vagyok, hogy csatlakozol a családunkhoz!

– Én is! Mindjárt jövünk, Minnie! – Visszaintek, majd egyik kezemet a hasamra teszem. Még túl korán van ahhoz, hogy látszódjon, de érzem, hogy a fiam vagy a lányom ott van bent, biztonságban és szeretve, és napról napra erősebb lesz. – Összeházasodunk, kicsim – suttogom. – És neked lesz a legjobb apukád. Imádni fogod őt. Ígérem.

Savannah gyorsakat pislog, míg Cassie szipogva törölgeti az arcán végiggördülő könnycseppeket. – Látod, sírok! És még el sem kezdtük!

Hope mindhármunkra rámosolyog. – Ti vagytok a legédesebbek és a legjobbak, és annyira boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek a napnak. Gyertek! Menjünk, adjuk össze ezt az imádnivaló párt.

Kivonulunk a házból és lemegyünk a veranda lépcsőjén, Hope vezetésével. Megáll az udvar szélén álló árnyas fa alatt, hogy összeszedje Chewpaca pórázát – és hogy megakadályozza, hogy a vőfélyünk megzabálja a virágokat a koronámról, miközben a szélfútta levegőbe mormolja a gratulációit. Aztán a bájos koszorúslányaim karonfogják a vőfélyeiket, Blake gyengéden a kezébe veszi Princess kosarát, és elindulunk a patak felé.

És ott, az úszóhely fölött átívelő hídtól nem messze, ott vár a párom.

Rám.

Még egy egyszerű, fehér, gombos vászoningben és khaki vászonnadrágban is – az idő túl forró minden formálisabb dologhoz – ő a legcsodálatosabb dolog, amit valaha láttam.

A csodától még szélesebbre húzódik a mosolyom, egészen addig, amíg az állkapcsom fájni nem kezd.

De ez egy jó fájdalom, az a fajta, ami rádöbbent, hogy teljesen, hihetetlenül, csodálatos módon élsz.

A szellő megzizegteti az öreg tölgyek leveleit, és a nap kisüt a pelyhes nyári felhők mögül, maga a természet adja áldását, miközben Hope egy büszke és ágaskodó Chewpacát vezet az oltárhoz, mielőtt a kis emelvény mögötti hídhoz köti a pórázt, ahol majd ő áll a szertartáson. A többi ember, akiket a legjobban szeretünk, az árnyékban felállított székek között sorakozik, miközben még több kedves barát és szomszéd fordul meg, hogy végignézze. Először Ryan és Cassie, közöttük George Cooney szmokingos csokornyakkendőben battyog, aztán Blake Princessszel, végül pedig mi következünk.

Savannah felém fordul, és kinyújtja a karját: – Készen állsz, hogy hozzámenj a másik legjobb barátodhoz? – kérdezi.

– Készen állok, legelső legjobb barátom – mondom, és a szemeim kissé szúrnak, miközben a könyökére kulcsolom az ujjaimat. A látomások mindazon évekről, amelyeket megosztottam ezzel a kedves emberrel – attól kezdve, amikor kislányként csillámtollal rajzolgattunk az álomnaplóinkba, a tinédzserkorunkban tett látogatásokon át, amikor a házam melletti strandra osontunk, hogy hangosan kívánjunk varázslatos, félelem nélküli felnőtt életet, egészen a Happy Catbe költözésünkig, hogy együtt indítsunk egy merész és szeretetközpontú vállalkozást – villódznak a mentális képernyőmön, és olyan hálás vagyok.

A szeretetért, amit kaptam.

És a jövőmben rám váró szerelemért.

Szívem túlcsordul, aurám fényesen ég, és elindulok vele az oltár felé. Jace tekintete találkozik az enyémmel, és fogva tartja, és hirtelen nincs más a fák alatt.

Senki más a világon. Senki más, csak ő, ez a személy, aki nem tökéletes, de aki abszolút tökéletes számomra.

Ahogy Savannah elenged a padsor végén, a csokromat a bal kezembe teszem, a jobb kezemmel pedig Jace-ért nyúlok. Ő megfogja a tenyeremet, és olyan gyengédséggel szorítja a két tenyere közé, amelyre csak szükségem van ahhoz, hogy érezzem, hogy megszeghetetlen ígéretet tettem.

A szeme felragyog, és mosoly ül ki az ajkára, amikor azt suttogja: – Azt hittem, a Vespádon fogsz az oltárhoz jönni.

Vigyorogva suttogom vissza: – Menekülő autót keresel, haver?

– Soha – mondja, és mosolya lehervad. – Én csak közel akarok lenni hozzád, Sunshine. Ma és minden nap.

Hope, az egyetlen, aki hall minket, boldogan sóhajt fel, és halk hangon megkérdezi: – Készen álltok, szerelmespár?

– Készen állunk – mondjuk mindketten egyszerre, és nevetünk, amikor Hope felemeli a hangját, hogy elkezdje.

– Happy Cat kedves népe, azért gyűltünk ma össze, hogy megünnepeljük két gyönyörű ember szerelmét... – A hangja fel-felcsendül, Jace és én pedig felváltva mondjuk el a szövegünket – megígérjük, hogy szeretni és tisztelni, becsülni és óvni fogjuk –, de a kimondatlan szavak jelentik a legtöbbet. A tekintete az, ami azt ígéri, hogy soha nem fog elengedni. A hangjában lévő áhítat, amely nem hagy kétséget afelől, hogy ami köztünk van, az neki is ugyanolyan értékes, mint nekem. A csókjában rejlő varázslat, ahogy a karjaiba húz, hogy megpecsételje a fogadalmat, amitől a szívem felszáll az égbe, hogy milliónyi csillogó csillagporszemben robbanjon szét, amelyek lezúdulnak a világra, és jobbá teszik azt, mint amilyen azelőtt volt.

– A szerelem mindent jobbá tesz – suttogom az ajkának.

– Ámen – suttogja vissza.

– És a torta is – mormolom, amikor Jace hátrahúzódik, és a barátaink és családunk tapsa betölti a teret.

Elvigyorodik. – Szeretlek.

– Jobban, mint a tortát? – kérdezem, felragyogva a férjemre. Az én Rokon Péniszem. Az én mindenem, ami jó, helyes és csodálatos.

– A tortánál is jobban – ígéri, majd újra megcsókol. És még egyszer. Egészen addig, amíg Chewpaca el nem szabadul, és be nem férkőzik közénk, és sikerül a nyelvét újra a fülembe nyomnia, mielőtt Hope visszaszerezné az irányítást.

És aztán Princess a karjaimban van, dorombolva és remegve az izgalomtól, miközben a fogadás felé tartunk. Ott George-nak már sikerült elmerülnie a puncsos tálban, és mindkét mancsán egy-egy ananászgyűrűt visel karkötőként, miközben Clint, Jace másik bátyja, aki meglepetésként esett haza, megvonja a vállát, és azért kiszolgálja magát a puncsból.

– Ez egy tengerészgyalogos dolog – mondja Jace vigyorogva.

Mi pezsgőt és szódavizet készítettünk ki magunknak, így senki sem zaklatott fel túlságosan.

Aztán jön a tánc, és még több tánc, és a tűzoltó fiúk által rendezett mini tűzijáték, ahogy lemegy a nap. Aztán Jace és én felpattanunk a Vespámra, hogy hazainduljunk, a sünbabánk a kosarában alszik, az emberbabánk biztonságban van az anyukájában, az alkonyi égbolt pedig tele van hullócsillagokkal.

De nem kívánok egyiktől se semmit.

Ezeket a kívánságokat meghagyom más embereknek.

Az enyémek már mind teljesültek.

 

VÉGE